A következő címkéjű bejegyzések mutatása: különvélemény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: különvélemény. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. ápr. 8.

Titanicom #2 /Dagobert


Már több éve szemeztem a Titaniccal, de csak idén sikerült először eljutnom. Ha ebből ítélnék akkor többet tuti nem adnék ki még 700 forintot se egy mozijegyért, ami pedig egy igen jó ár. Mondjuk az is igaz, amit leginkább megakartam nézni (pl. Időbűnök, Big Man Japan), különböző más dolgaim miatt nem tudtam megnézni. Így csak öt filmre futotta az időmből, amelyeknek milyensége a gyenge középszer és a szar között ingadozik egy kivétellel.

Ez az egy kivétel pedig egy már-már játékfilm izgalmasságával bíró dokumentumfilm, az Ember a magasban. Soha az életemben nem hallottam Philipe Petitről, aki egy kifeszített drótkötélen átsétál az akkor még álló WTC két tornya között. Az archív felvételek, interjúk, és leforgatott (WTC-ben bújkálás) jelenetek váltakozásával szinte thriller-szerű feszültséget sikerült elérniük. Philipe beszámolói pedig abszolút magával ragadtak és egészen a végéig hipnotizálva néztem a vásznat, és a film csúcspontján (ki lehet találni mi az) átéreztem a kötéltáncosságban rejlő művészi értékeket, pedig a cirkusz mindig is a halálom volt.

A következő választásom kevésbé volt sikeres. Mr. Lordi, mint a forgatókönyv egyik ötletadója és a főszörny a filmben? Az első félórában annyi horrorklisét elhasználtak, ráadásul mindenféle kreatívitást nélkülözve, hogy vettem a zsákomat és elhagytam a termet. Nem igazán érdemel több leütést, az Odalenn volt számomra az abszolút mélypont.

A versenyfilmek közül csak A másik orcádat címűt sikerült megnézni, amin szintén óriási lélekjelenlét kellett, hogy ne hagyjam ott a mozitermet, főleg, hogy fejhallgató nélkül is állandóan beszűrődött a szinkrontolmácshölgy unott hangja. Titokzatosnak tűnő film, pszichopata főszereplővel, szülőgyilkossággal és megbocsátással. Állítólag. Az én fordításomban valahogy úgy hangzik, hogy: közepes színészi játék, súlytalan események, indokolatlan cselekedetek, unalom.

A Felsőbb erő szinopszisát olvasva egy nagyon vicces, kellően fura (hiszen még is csak Izlandról van szó) filmre számítottam. Érdekesen amatőr próbálkozás volt, a jeleneteknek eleje még talán volt, vége biztosan nem, a film ritmus folyamatosan változott, nem úgy tűnt, hogy a rendező tudja, hogy kell rendezni. A párbeszédek, néhol ütöttek, néhol tökéletes érdektelenségbe fulladtak, viszont a történet érthetőségét egyáltalán nem segítették. Amit nem értettem, hogy rajtam kívül miért nevet folyamatosan mindenki. Lehetne ez az én humorérzékem hiányossága, de beszéltem két ismerősömmel, akikkel együtt néztük a filmet és ők sem tudták ezt hova tenni.

Az Odalenn és A másik orcádat utáni csalódottságom után már eléggé kedvetlenül indultam el szombaton a Jelöltre, aminek meg is lett az eredménye, mert épp odaértünk a Kinoba kezdésre, de csak a pótszékek maradtak, amik azonkívül, hogy kényelmetlenek, a lejtős padlóra voltak téve, ami természetesen nem növeli a komfortfokozatot. A körülményekhez képest viszont a film egy kellemes felüdülést jelentett. Egy nem túl bonyolult thrillertörténet iszonyat jó zenével, (amit Jeppe Kaastól már megszokhattunk) néha feltűnően szépen megkomponált képekkel. Ha azt leszámítom, hogy 30 perc után ki lehetett találni, hogy ki a főmufti és, hogy a befejezést a szokásos klisével elkúrták (csúnyán), akkor egy pörgős filmet sikerült megtekintenem, amiközben néha pumpált az adrenalin. Egyre inkább az az érzésem, hogy a dánokban nehéz csalódni, bár ennek nem a Jelölt a legékesebb bizonyítéka.

A fesztivál utolsó napjára hagytam az Adventurelandet, amit így utólag nem értem, hogy miért akartam mindenképpen moziban megnézni. Unalmas tinivígjáték, a szüzesség elvesztéséről meg a szülőktől való elszakadásról; kicsit már kinőttem ebből a világból. Lehet, hogy ez a Greg Mottola, csak ilyen filmet tud csinálni, bár míg a Superbaden nagyokat röhögtem, ez csak untatott. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ugyanazt a filmet nézném csak egy „lelkiszegényebb” néprétegnek forgatva. Micheal Cera meg nem ért rá, úgyhogy becastingolták helyette Jesse Eisenberget, aki egy villanáson kívül (amin egyébként egy kellemeset kacagtam) nem sokat mutatott a színészi tehetségéből.

Összességében élveztem a folyamatos moziba rohangálást, a tömeget (ami elég sokszínű volt), még talán a vászon alsó harmadát eltakaró fejhallgatókat és a befejezés előtt távozó szinkrontolmácsokat is meg tudnám szokni, de jövőre vagy nagyobbat kell merítenem, vagy sokkal szigorúbban válogatnom, hogy ne úgy érezzem, hogy fölöslegesen dobtam ki pénzt mozijegyekre.

Titanicom #1 /csadag

Sok mindent összeírtak már a Titanic fesztiválról, fölösleges lenne ezt tovább szaporítani. Szubjektív összegzés következik tehát. A tavalyi után másodszor volt szerencsém részt venni a Titanicon, úgyhogy van valamennyi összehasonlítási alapom. Sok változást nem fedeztem fel, a legfontosabb eltérés a szinkrontolmácsok színvonalában volt észlelhető. Tavaly pocsék volt, idén tűrhető, de ennek ellenére én inkább az angol feliratra hagyatkoztam (már amikor volt). A filmdöppinget viszont idén valamiért jobban megéreztem mint egy évvel ezelőtt. Napi három-négy film egy huzamban (kb délelőtt tízes kezdéssel), maximum fél óra szünettel nekem nagyon sok, nem is használtam ki maradéktalanul. Ennek fent a kávézóban többen is hangot adtak. A két tipikus filmes kaszt (ötvenes, elegáns, sznob vs fiatal, igénytelen, mozibubus) közül előbbiek szerencsére kevesebb számban képviselték magukat, és meglepően sok hozzám hasonló, fiatal volt, aki csupán jó filmeket akart nézni.

Hogy ez mennyire jön össze, mármint a jó filmek, az egy ilyen sűrű fesztivál esetében csupán szerencse kérdése. Az én, szerénynek mondható tíz filmet felölelő termésemből három igazán jó, három egész jó, három kifejezetten rossz és egy semmilyen alkotás volt.

Első nap kezdésnek A felhők között című iráni mozit sikerült elcsípnem. Szép képekkel, rendben alkalmazott zenével, jó amatőr színészekkel, szépen felépített szerelmi történetbe ágyazott korrajz a közel-keletről. Külön kiemelendő, hogy nagyon ügyesen érzékeltette a képkivágaton kívüli tereket egy-egy apró rezdüléssel. Akkor frissiben ugyan nem voltam elájulva tőle, de most így visszatekintve egyértelműen a jobbak közé helyezném.

Az ezt követő Mocsok című hongkongi filmre ez már nem mondható el. Az összes távol-keleti klisét elpuffogtatta röpke másfél órás vetítése ideje alatt. Prostitúció, folyamatos eső, klausztrofób környezet, korrupt zsaru, aranyos kislány stb… Az egyedüli újítás (legalábbis számomra), a hajléktalan bérgyilkos karaktere volt, de ez azért bőven kevés ahhoz, hogy elvigye a filmet. Szar volt, na.

A 9 mm témájában szintén nem volt semmi eredeti (a fejlett Nyugat-Európában elidegenedett, szétesőben lévő család, graffitis gyerek), de ez esetben a stílussal sikerült felülemelkedni a történet sablonszerűségén. Mindhárom szereplő (apa, anya, gyerek) egy napját külön-külön, stabil kézikamerás pásztázásokkal, nagyon kevés vágással bemutató, és, ami nagyon fontos, azokat élettel megtöltő alkotás volt. Engem igazán megfogott.

A napomat záró Hazug emlékektől sokat vártam, egyrészt, mert a programfüzetben a humoros jelző is feltűnt a leírásban (ami ritkaság), másrészt, mert a forgatókönyvet Cortazár novellákból adaptálták. Lehet, hogy én tettem magasra a lécet, de csalódnom kellett. Nem mondanám különösebben rossznak, de számomra megragadt az egyszerű családi film kategóriában.

Másnap (szombaton) direkt szabotáltam az első vetítést (az Odalenn című műremek a Lordi tagjaival, ennyi bőven elég róla) úgyhogy a Szaunával kezdtem a napot, de utólag azt is kihagyhattam volna. Középkorban játszódó, misztikus horror-szerűség volt, egy-két képben pofátlanul erős Tarkovszkij utánérzéssel. Nagyon zavaros film volt, amiből mostanra csak a már említett orosz mestert koppintó beállítás és a Kört idéző halott kislány képe maradt meg.

Az üldöző (The Chaser, az angol cím valahogy tökösebb) aztán végre ütött. Ezt a mocskos, véres, pörgős, kellő mértékben vicces illetve didaktikus, majdnem az utolsó percig izgalmas dél koreai filmet mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti ha a fentebb említett jelzők valamelyike visszaköszön a vászonról. Talán csak annyi probléma volt vele, hogy kicsit túlságosan is elhúzták (legalább háromszor be lehetett volna fejezni, bár beszéltem olyannal, akinek épp ez tetszett benne), és a felbukkanó ’aranyos kislány’-szálat azért kikerülhetetlenül meglendítette a giccs szele, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás. Kijárt neki az ötös a film utáni szavazáson.

Ezután már nem nagyon maradt kedvem filmezni, de azért ha már ott voltam beültem a Tahaan című indiai filmre. Aranyos, kedves meseszerű alkotás volt, happy enddel, A felhők közötthöz hasonlóan, ügyesen a sztoriba beleszőtt társadalomképpel. Egyszeri megnézésre mindenképpen ajánlom.

Vasárnap sajnos felkeltem a Felvonó című, román filmre. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy mire volt képes az elsőfilmes rendező, egy kézikamerával, 200 eurós költségvetéssel és két amatőr színésszel. Hát sajnos azt kell mondanom, hogy nem sokra. A másfél órás alkotás bőven a vége előtt unalomba fulladt, ami egyértelműen a sztori egyszerűségéből következett. Egyszerűen nem lehet 90 percig fenn tartani az érdeklődést két, teljesen hétköznapi fiatal, teljesen hétköznapi beszélgetésein keresztül. Legyenek akármennyire jó színészek is (amik egyébként nem voltak, de különösebb panasz sem lehet rájuk).

Felüdülés volt a sok játékfilm után végre egy dokufilm. A Kasztner meggyilkolását egyrészt ezért vártam, másrészt azért, mert a téma (magyar vonatkozása ellenére) előttem teljesen ismeretlen volt, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Most nem fejteném ki bővebben, akit érdekel az itt olvashat róla. A két órás filmet egészen háromnegyedéig objektívan, okosan építi fel a rendező, de aztán a végefelé előtör belőle a szimpátia a főhős iránt, na meg a hollywoodi beidegződés, és mindenképp meg akarja ríkatni a nézőket. Nagy kér érte, mert igazán maradandót is alkothatott volna (bár ebben a másik gátló tényező a Kasztner-család szerepeltetése, akik valamiért nagyon szerették, hogy kamera van a közelükben.)

Záróakkordként hétfőn délelőtt még megnéztem a Fél(ek) a sötétben című francia animációs filmet, ami telitalálatnak bizonyult. Bár egy ilyen sűrű fesztiválon az animáció alapból előnyből indul, már magából a vizualítás szempontjából is (egyszerűen jó érzés a szemnek, akármilyen hülyén hangzik is). De ami miatt igazán működik egy jó animációs film (amilyen ez is volt), az az ötletesség és játékosság, ami szinte az összes magát vérkomolyan vevő, ún. művészfilmből teljesen hiányzik. Bár mostmár eljutottunk arra a szintre, hogy az animációs film is sablonszerű megoldásokat alkalmaz. Viszont a pixaros klisék itt örömteli módon teljesen hiányoznak. Ez egy minden másodpercében kreatív alkotás, négy rövid sztorival és két átkötő, visszatérő jelenetsorral, amelyek mindegyike a félelem témakörében mozog. Ezután én már nem is kívántam többet, még ugyan lett volna időm megnézni a Csak baj van vele című francia filmet, de mivel a szinopszisban szerepelt az a mondat, hogy „Az apa képtelen eltartani a családot, és ezzel a lányát akaratán kívül prostitúcióra kényszeríti” úgy gondoltam köszönöm nekem ez nem kell.

Összességében tehát szép volt, jó volt, de sok volt és a filmek sokszor bántóan egysíkúak, ami persze nem a szervezők hibája (bárcsak az lenne).