Programajánlunk: július 6. - július 19.

Itt van, megjött Légyottunk második kiadása, úgyhogy készüljetek egy szép, nagy adag kultúrális mixre (persze annyira nem lesz mix, nagyrészt zenéről lesz szó, de azért próbálom minél jobban kitágítani a látóköröm).

Kezdjük a pécsi Rockmaratonnal, ami július 6-12.-ig tart majd, a szokásos helyszínen a Malomvölgyben. Aki szeret sokat headbengelni, és/vagy pogozni, illetve nem zavarja a totális igénytelenség annak ott a helye. Mondjuk fellép két punk legenda, a UK Subs és a GBH is, ez valamennyire emeli a fesztivál értékét, de azért túlságosan nem. Szintén fesztivál, de az előbbi szöges ellentéte a július 9-én kezdődő Balaton Sound, amiről sok új információt nem nagyon lehet elmondani, a felhozatal tartalmaz pár (különböző indokok miatt) izgalmas előadót, de aki eddig nem vett bérletet, az már nem is fog tudni (max. az eredeti ár többszöröséért a helyszínen), sőt a legújabb információk szerint már a pénteki napijegyek is mind elfogytak.
Fesztiválfronton a következő két hétben lesz még a tokaji Hegyalja fesztivál, ami rendhagyó módon ötvözi a Rockmaraton igénytelenségét a VOLTos hangulattal. Fellépők között pedig a legnagyobb név egyértelműen a Machine Head, de lesz még Basement Jaxx, Faithless, Adam Freeland stb...

Szintén 15.én indul a veszprémi Utcazene, ami amellett, hogy ingyenes az egyik leghangulatosabb fesztivál egész nyáron. Igazi nagy névvel itt nem lehet számolni, "csak" a szokásos magyar előadókkal (Quimby, Heaven Street Seven, Kistehén stb..), de itt nem is ez a lényeg, hanem a fesztivál ideje alatt minden nap fellépő, többnyire ismeretlen egyszálgitárosok, fúvosok és mindenféle zenekarok. Aki igazán pihenni szeretne egy jót, úgy, hogy közben még jó zenét is hallhat, az semmiképp ne hagyja ki.

Persze van ám élet a fesztiválokon túl is, nem is akármilyen. 7.én Szegeden a Garabonciásban fellép a The Nunchaks nevű, francia garázs-punk banda. Egész ígéretesek a myspace-ük szerint. 9-én még nagyobb zúzás várható Pesten a Dürerben, ahol a nemzetközi kritikusok nagy kedvence, a post-hardcoret játszó, kanadai Fucked Up fog fellépni. Ez pedig tényleg kihagyhatatlannak ígérkezik. De ha valaki nem akarja, hogy részese legyen ehhez hasonló őrületnek (bár ezt nehezen értem meg), az elmehet a jazzes, bluesos, rockos Mike Stern Bandre a Millenárisba. Aztán szintén a Millenárisban lesz a két hetes intervallum talán leglényegesebb pillanata, David Byrne fellépése. A Talking Headssel a punk utáni időszak (postpunkot is túlélő) egyik legfontosabb együttesét létrehozó Byrne a hangminta alapú zenék készítésében is úttörőnek számít, Brian Enoval közösen kiadott, My Life in the Bush of Ghosts című, 1981-es lemeze kapcsán (amelynek kvázi második része épp tavaly jelent meg). Az 57 éves zseni koncertjével mindössze egy baj van, hogy a legolcsóbb jegy is 8900 forint. Azonban ha valaki nem rokkan bele egy ekkora kiadásba (vagyis nem csóró egyetemista, mint én) az mindenképp menjen el, mert nem mindennapi élményben lesz része. A koncertlista lezárásaként pedig álljon itt egy videó B.B. Kingtől. Az immár 84. életévét taposó blueslegenda 16.án fog fellépni a Sportarénában. Azt hiszem ennél többet pedig fölösleges is mondani.

Persze lehet ám mozizni is, amit én legszívesebben Pécsen tennék meg az Apollóban, ahol egész júliusban 500 forintért lehet majd megnézni egy speciálisan az art-mozi 5 éves szülinapjára összeállított válogatás minden darabját. Persze megértem, hogy valaki a cinema cityt szereti, az menjen el és nézze meg 10.étől Sacha Baron Cohen legújabb agymenését, a Brünot (vagy legalább olvassa el kedvenc buzi, osztrák divatőrültünkkel ezt a mélyinterjút). Mondjuk én kétlem, hogy lehet olyan jó, mint a Borat nagyfilm, de minden előfordulhat. És még annyit a mozikhoz, hogy 17.én startol a tengerentúlon a 500 days of Summer című, jobbnál-jobb zenékkel tarkított film, amit jobb híján romantikus vígjátéknak lehetne besorolni. Persze senkit nem bíztatnék rá, hogy repüljön ki USA-ba a premierre, de mivel valószínűleg nálunk úgysem kerül a mozikba, ezért ugye különböző úton-módon kell majd hozzájutni, lehetőleg minél hamarabb. Én mindenesetre nagyon várom, és Zooey Deschanelt kérném karácsonyra. Köszönöm.

Na de adózzunk a sajnálatosan még mindig használt kifejezés, a magaskultúra oltárán. Menjünk el a Robert Capa kiállításra a Ludwigba, mert zseniális, vagy lehetünk alternatívabbak és megnézhetjük Halász Péter kiállítását az ACB galériában. Előbbit megtehetjük októberig, utóbbi azonban csak 17.éig lesz látható, azzal tehát sietni kell. A színházak pedig (legalábbis azok, amelyeket érdekesebbnek tartok) nyári szünetre mentek, úgyhogy, aki akar az performancekodjon kedvére, vagy nézzen meg egy Gárdatüntetést, egyaránt nagy élményben lesz része. De a következő két hétben igazából az sem jár rosszul, aki csak otthon ül és nézi a Tour de Francet, ami vitathatatlanul a világ legjobb sporteseményei között van.

Androgün bombák szárítókötélen - Nancy Spero madridi kiállításáról

Nem feminista, alkotóművész. Spero nem hangsúlyozza nő létét, inkább nem rejti véka alá. Arról fest, alkot, beszél, jelez, ami mellette lélegzik, legyen az szárítókötélre aggatott kombinék susogásába rejtett abortált magzat, primitív szerencseszobornak álcázva, megalázott női alakok vagy fallikus, vietnami bombák. Figurája a hatvanas s hetvenes évek Amerikájában és Európájában zajló politikai és társadalmi események (fekete -mozgalom, nő-mozgalom, hippi-mozgalom, szexuális és morális-forradalom, a drogok és a felszabadított ember forradalma, generációnk születése s keresztelkedése) leképezésére, megformálására törekedett. A Párizsi fekete festmények (Szeretők, utcalányok, anyák és gyerekek, szörnyek) vagy a Vietnam -i háború sorozata belerántanak egy olyan párbeszédbe, amiben a születés, a háború, az ölés s ölelés, az erőszak témái mintegy primitív, a hieroglifákhoz hasonlító jelrendszerekkel szimbolizálva csupán hallgatnak tüntetőlegesen a képein, nem mondanak ítéletet, nem dobálóznak, és nem vagdosnak maguk körül. Nem egy emberre mutogat ujjal, hanem mindenkire.

Művészetében meghatározóak a párizsi évei, Artoud kódexe és festményei című sorozata, amelyben a francia színházi íróval veszekszik, különböző római, egyiptomi és kelta képeket felhasználva, „All writing is a pigshit, Artoud.”— jelenti ki fölényesen egyik alkotásán, dühösen is, de tisztelegve a kegyetlenség színházának mestere előtt, s a 69-es eseményeket is a francia fővárosban szemléli, diáklázadások s kukaborogatások, különböző nyelveken, különböző filozófiákkal támogatva, de ő inkább visszatér a nőkhöz… A női tortúrákhoz, bántalmazásokhoz, diszkriminációhoz, a dél- amerikai nők megaláztatásaihoz a diktatúrák vagy a fasizmus idején— a Marie Sanders balladája sorozatát Bertold Brecht azonos című verse inspirálta, amit a drezdai Festspielhaus kiállítótermében mutatott be, különböző falfestményeken, repedezett és megtört mondatok közé illesztve a meztelenül felakasztott lány fotóját, olyan, mint egy modern barlangrajz. Fragmentált és koszos, nehezen kivehető írásjelekkel, mint egy hirdetőoszlop, amiről hanyagságból nem vakarják le az előző plakátokat és az újak alatt ott ásítoznak a régiek még. Amúgy, hogy igaz- e a történet, vagy sem, azt azóta is találgatják, nem lehet tudni, hogy a fotó a valóságot rögzítette vagy a beállított antifasiszta propaganda akart lenni, a meztelenre vetkőztetett és megkötözött lány fotója, akit azért szégyenítettek meg, mert egy zsidó férfival esett szerelembe.

A madridi Reina Sofia múzeum kiállítótermének egyik sarkába Spero szárítókötelet aggatott ki, rajta fehérneműkkel, bugyik és kombinék, köztük kivágott papírfigurák, vörösek és aprók, torz arcok, olyanok, mint az ókori területjelző szobrok, ijesztően elnagyoltak, abortált magzatfigurák, ott rejtőznek a női szennyesek mélyén, amit ritkán teregetünk ki… Most kicsipeszelte őket. Provokatív manifesztáció. Az is, ahogy a másik szobában lévő falfestményen a női figurák barlangfestményszerűen lejtenek körtáncot hajlott pálcikafigurákként, primitív test-reprezentáció (a férfi mammutokat festett a barlangfalra, hogy a lelkét rabolja el először, itt nőket látunk, hogy ki kinek a lelkét rabolgatja mostanában… akinek ne inge, ne) a szoba mennyezetéről pedig zászlók és sálak kígyóznak le, világsátor. Alkotásai között bolyongva a nő számtalan arcával találkozunk, nem parfüm, vagy mosószappanszag, inkább körömlakklemosó, amivel lekaparja a rétegeket a mondanivalójáról, és újabbakat fest rájuk. Pattogzódó szerepkörök.

Spero műveit kereshetjük még a londoni Tate Galériában vagy a Modern Művészetek Múzeumában (New York), de a 2007-es velencei Biennálén a bejáratához ő tervezett emberi fejeket lóbáló májusfát. Ő összevagdossa eltorzított arcainkat, szalagokra fűzi őket, s aztán felköti a plafonra. Lógva hagy minket.

Spero online katalógusa itt.

Ilyen ez a popszakma

Lehetne a popkultúra homogén beskatulyázása elleni forradalom harcosának kikiáltani Anton Corbijnt, ha bizonyítottan effajta indíttatásból űzné művészetét. (Ha már nagy szavak.) Első látásra beszélhetnénk a klisék által felszelt irányzat tudatalatti felszakításáról, ebben meg is akadhatna a kritikusok tolla.
”Hol van a határ a popkultúra és a magas művészet között?”- kezdi a Müpa magazin egyik szerkesztője a kiállítás ismertetőjében. Hol van? Miért is kellene lennie? Ebből látszik a megunhatatlansága, az elemzőknek a taglalás, megállapítás, kinyilvánítás, okos(kodás)sá válás felé.
Adott egy holland fotográfus; aki még jóval a „definiáljuk a magas művészet defeinícióját-láz” előtt kezdett zenészeket fotózni, pusztán a zene szeretetéből inspirálódva. A fényképezőgép mögé bújva került közel a számára katarzis élményt kiváltó zene magszólaltatóihoz; a U2 és a Depeche Mode frontemberei személyében. A szemcsés, defókuszos és szokatlan beállítású képek nem feltétlenül a ’70-es évekbeli természetellenességet, mesterségességet, és az éles koncertfotókat igyekszik ellensúlyozni. Nem popikonokat akart fotózni, csupán azonosulni próbált. Ekképp, a nagyrészt fekete-fehér és a kékes hatású képek, pár polaroid színes képpel vegyítve; amit keveselltem is, mert a zártságot kedvelő-betokosodott-sznob-szubkultúra ilyenkor szokott felsóhajtani „már megint egy fekete fehér fotós” mondattal. A különbség az, hogy Corbijn, már akkor ilyen jellegű fotókat készített amikor a nagy „elvontság-hullám” még nem érte be ennyire önmagát.



Nos igen, a fekete-fehér-cigarettázós-elnézős képek megtévesztőek lehetnek. Ami fekete-fehér, az művészi, kortárs… erőltetett. A félreértések elkerülése érdekében hasznos utána nézni Corbijn modern vizuális munkásságának (a fotózás mellett filmet és videoklipet egyaránt rendezett), mert a Lumú-ban sétálva , Bono, David Gahan, Elvis Costello, Robert de Niro és még sok más híresség képei között jogosan merülhet fel a kérdés: vajon a képeinek akkor is ekkora hatása lenne, ha nem”divatszínekről” és nem hírességekről lenne szó? Valószínűleg tartom, hogy igen; és ezt nem csak a kompozíciók illetve az ötletek mutatják. A fényjátékából is következtethető, ezt pedig a fekete-fehér képen jobban lehet hangsúlyozni. Így válhatott tudatossá – s később már kritikai mondanivalóvá a celebélet gépezete felé - a művészete. Retrospektív kiállításról lévén szó, így a munkájának korszakolása adott volt , bár mindenféle termekkel való felboncolás nélkül is megkülönböztethető.



Az első 1973 és 1989 közötti korszaka a Black And White; ahol dokumentumfotószerűen csakis zenészek a fotóalanyok, ezzel meg is írta a életreferenciáját, ami végig kíséri munkásságát.

A következő szakasz, Star Trak címmel már érdekesebbé vált. Dokfotózásból eltávolodott a portré irányába, és már technikai fejlődése és szembetűnő. A különleges barnás, ragyogó képeket sajátos előhívó rendszerével implikálta. A képek saját elnevezése szerint „lithprint”-ek, ami a litográfia (síknyomású grafika) és a nyomat összeolvadásából adódott. Maga az eljárás „lithdeveloper”-ként vált nevessé. S itt már megjelentek színészek, rendezők és modellek is.(Clint Eastwood, Steven Spielberg, Kate Moss…)



33 Still Lives, harmadik periódusban a paparazzo fotózást éri érzékelhető kritika, így a középpontban a vaku áll, a kékes hatás mellett. Berendezett képek pillanatképekként lettek felnagyítva és poszterré degradálva, mutatva a hamis-igazság valóságát Cameron Diaz, Sean Penn, vagy Björk szereplésével.

Az a.somebody, 2000-2002-es fotótár az abszolút önmeghasonulás, ahol főleg színesben, a már elhunyt nagy nevekként bemaszkírozva, maga Corbijn állt modellt. (Zappa, Cobain, Hendrix, Marley…) Saját gyerekkorát analizálja a zene és film rajongásának hatásával ötvözve. Protestáns lelkész családban nevelkedve egyértelműnek tűnik, hogy a vallás meggyökerezését illusztrálva előbukott munkájában az élet-halál kérdés szeletelése.



A tárlat további érdekessége, hogy a nagy termi vitrinben megtalálható Depeche Mode-nak megálmodott lemezborítók, plakátok, logók rengetegje.
Emellett levetítik az összes Corbijn keze/elméje által rendezett klipet (Nirvana: Heart Shaped Box; U2: One; Depeche Mode: Enjoy the Silence; Joy Divison: Atmosphere; Coldplay: Talk; Mercury Rev: Opus…), a nagy port kavart 2007-es Control filmjével együtt. Ennek keretében hirdettek meg egy videoklip pályázatot, amiben az Enjoy the Silence –ra vártak kisfilmeket, aminek június 20-án a Múzeumok éjszakáján volt az eredmény hirdetése.A harmadik helyezést Galler András kapta, egy kiélt rocker utolsó útját filmesítette meg; a film fényképezésének világa magával ragadó.Másodikként Sánta Balázs mehetett haza, aki a jól bevált stop-motiont választotta, az első pedig Nagy Péter lett aki különálló fotókból rakta össze művét,s így kísértetiesen emlékeztet a Black:Wonderful Life klipjére.

(fotó: Almási Gergely)

Kusza érzelmekkel ocsúdok fel a terem ajtaját kitépve, levegőért kapkodva, tömegtől menekülve, mert minden kétséget kizáróan tehetséges művész fotóiban van valami monotonitás. Lehetőségekben nincs hiány, az ötletek azokban az időkben egyedinek számítottak, viszont hogyan lehet elhinni Corbijn képei által mutatott személyiségének hitelességét, ha csakis „nagy emberek” bőrébe bújva próbált saját maga mélyére nyúlni?
A szkepticizmus és a keserű mellékíz megmaradt, a katarzis élmény azonban el.

Programajánlunk: június 22. - július 5.

Nekem lett tisztem bejelenteni, hogy a Mocsok Kultúr Torzó elindítja a kis saját szubjektíven válogatott programajánlóját. Úgy döntöttünk a kollégákkal/barátokkal/elvtársakkal (megfelelőt aláhúzni), hogy két hetes turnusokra osztjuk az évet és mint váltófutók kéthetente adjuk át egymásnak a stafétát a Mocsok programajánló szerkesztői székében. Jesz, totális képzavar!

Az természetes, hogy egy ember nem lehet az ország összes pontján történő dologban up-to-date, ezért bármilyen később jövő információt szívesen fogadunk és beépítünk az éppen aktuális programajánlóba, ami pár napon belül kap egy olyan gyönyörű baloldali ikont, mint a tumblr oldalunk. Szóval elég lesz csak arra kattintani és két hétre előre láthattok főleg Budapest kulturális életébe, de igyekszünk a vidéki történéseket is feltérképezni.

Álljon itt most az első a sok közül. A vizsgaidőszak lassan befejeződik mindenkinek, kiürül a főváros a koranyári nyaralók miatt, kisebb városokba utazunk fesztiválozni, strand, bambi, stb. Persze így se maradunk programok nélkül, mehetünk popcornt zabálni klimatizált plázamozikba, kortárs múzeumokba menekülhetünk az eső elől, és ha nem lenne elég a hőség az Erzsébet tér „pázsitján”, akkor bevonulhatunk tömött koncertekre.

A mai napon, azaz 22-én, hétfőn egy érdekes dolognak lehetünk tanúi a Petőfi Irodalmi Múzeumban a múzeum 2009-es Nyári Fesztiválján. Ferenczi György (igen, a herflis), a Rackajam (igen, az új formációja) és Kossuth-szakállas honleányok (Bálint Tünde, Gulyás Réka, Pilárii Lili Eszter) előadják a magyar irodalomtörténet egyik legtúlértékeltebb költőjének verseit a maguk egyedi, bluesos, rockos folkos módján. Állítólag igazi magyar világszám. Érdemes megnézni, bár a 2 200 kőkemény magyar forint párakat elrémiszthet.

Kedden újra itt van brit Bonanza Banzai. A gyengélkedő Dave Gahan vezette Depeche Mode 3 éve koncertezett legutoljára az Arénában és most újra itt vannak a Sound of the Universe c. lemezüket turnéztatják, amiről az első kislemezhez, a Wronghoz hosszas hetek után szoktam csak hozzá, erre jöttek az új maxival, ami totálisan elbizonytalanított. Így én nem veszek részt a koncerten, pedig a nagy klasszikusokért szívesen elmennék. Majd elolvasok róla egy beszámolót, aztán szomorkodok három évig, amikor majd talán ráveszem magam, hogy élőben lássam a Gahanéket. (Jegyár: 9 900 Ft-tól 18 500 Ft-ig, ami a kiemelt állóhelyekre szól).

Elég ritka esett, hogy a Gödörben 5 000 forint legyen a jegy, vagy legalább is, amikor én legutóbb voltam, akkor még az elképzelhetetlen lett volna, hogy akár egy Sergent Garciaért kis Harcsa Veronikával fűszerezve ennyi pénzt elkérjenek. Jobb, ha hallgatunk valami kellemeset, mígnem 23-a éjfélt nem üt az óra és elkeződődik Steven Spielberg egyik legjobb befektetése a Transformers: A bukottak bosszúja. Lehet csak én várom ilyen gyereki lelkesedéssel ezt a dolgot, de elvileg ez lesz az idei nyár legtökösebb blockbustere (és már láttunk két várományost). Remélem nem veszti el azt a bizonyos iditozmusát, amit az elsőt is olyanná tette, mintha egy home-videot néznénk egy kisgyerekről, aki egymásnak ugrasztja játékrobotait szorgosan nyomkodva rajtuk a hangkiadásért felelős gombot. Csak persze több a CGI. Persze, aki nem akar fennmaradni sokáig az másnap még megnézheti nyugodtan.

De csütörtökre akad két frankó tinci-tánci műsor. Az egyik egy angol blues énekes-gitáros a Dürer-kertben, a másik pedig a magyar absztrakt-kísérleti hiphop szcéna nagyágyúi az A38. Az Ian Siegal Band ezeröt és kültéri (természetesen rossz idő esetén bekerül), a Realistic Crew pedig egy lefogyasztható ötszázas ráadásnak szívhatjuk a Duna friss levegőjét.

25-én indul még a „20 év szabadság: Németország megköszöni” (Német Nagykövetség Budapest presents) c. rendezvény, ami a Berlini fal leomlásának 20. évfordulóját ünnepli. A kiállításokkal, filmekkel, színházi előadásokkal (magyarul vagy németül) koncertekkel tarkított program záróeseményeként szombaton, 27-én jön T.Raumschmiere a Városháza parkba (Yes, it’s free) , Nagával, Betával és az NVC csapatával (Subotage, Sinko) megtámogatva.

25-én kezdődik a Gödör klubban a 2009-es crosstalk videófesztivál, Spanyolország vendégszereplésével. Az ötnapos rendezvénysorozat a videóművészet népszerűsítését tűzte ki hazánkban. A spanyol videótermés végigböngészése mellett lehetőség van meghívott a vendégintézetek (finn, kölni, olasz) munkáit is megnézni vagy belehallgatni a kerekasztal-beszélgetésekbe. A kreatív elnevezésű csoportosítások között a cross-talksban a beküldött pályamunkákból láthatunk válogatást, a/z S (Ass?) elnevezésű részleg pedig kifejezetten diákok munkáiból csemegézett.

Hétvégére nem nagyon találtam érdekesebb programot, mint a múlt hét szombatról eső miatt elhalasztott Hadititok nevűt, de erről már úgyis mindenki tud, aki akart, sokan vannak, akik elfelejtenék. Mivel ilyen szegényesnek ítéltem a hétvégét, ezért összeraktam egy múzeumválogatást mindenkinek hétvégére, amiket érdemes megnézni. Július 5-ig látható még az egyik kedvenc fotográfusom kiállítása a lumúban. Anton Corbijn sztárfotós munkái rendes méretben tündökölnek végre. Június 29-ig, hétfőig lehet megtekinteni a Lengyel Intézet egyik érdekes tárlatát. Katarzyna Kmita népies elemeket vegyít szenzációs módon a modern ikonok képeivel, legyenek azok Walt Disney figurái, logók vagy egyszerűen csak modernkor emberének egyik típusa. Ja, és mindezt papírkivágásokon mutatja meg nekünk. A Műcsarnokba pedig szombat óta beköltözött egy vándorkiállítás, a Pillanatgépek. Németország és Sevilla között Magyarországon is kiállítják 35 jelentős kortárs művész alkotásait, így alkotva egy teljes „médiaművészeti és történeti kiállítást”. Augusztus 23-ig viszont ezt van idő meglátogatni, optikai trükkök, fikció-valóság játékok, ősképrögzítők. Mi kell még?

Július első napján pedig elindul a vándorlás a hűség városa felé, ugyanis kezdődik a sziget brand legcsaládiasabb hangulatú fesztiválja a Volt. A felhozatal eléggé sokszínű, bár szerintem a szétszórt talán jobban illene rá. Egyébként meg jó az eklektikusság, csak kevés lesz a 4 napig maradó ember. Elég nehezen fér meg egymás mellett Marilyn Manson, az Earth, Wind & Fire, Franz Ferdinand, Ákos meg Révész Sándor (special). A lényeg, hogy jót lehet bulizni, a csapból is Soproni folyik és gyakrabban kapsz magyar nyelvű választ, mint külfödit.

Aki még is csak itthon maradna, annak pénteken ajánlanám a fentebb méltatott NVC 5. születésnapi buliját a Mokka Cukkában. Az NVC rezidensek mind ott lesznek plusz még elhozzák magukkal az érdekes előéletű (chilei menekült fater-belga anya) Ramon Tapiát is, hogy együtt szolgáltassák az öt éve hálás közönségnek a talpalávalót.

2nd tanulság: tájékozódni több helyről.

Elég meglátni

Megbéklyózva állunk egy másba vagy egymásba látott művészeti produktumok előtt. Miként válhat szubjektívvé az objektív, és hogyan formálódik a tőlünk távoli, önmagunkból eredővé. Ízekre szedni már nem elég. Minden részletet plasztik csomagból kell kitépni, hogy húsként emészthessük. Ha nem kell belevájni már be sem lehet fogadni?! A leegyszerűsítés beágyazza magát, betokosodik és a rétegek alá gyökerezik. Íme, egy példa az érzékelhetően valóságszagú, belemagyarázás szükségletét mellőző, képi vizualitás művészetéből, a fotográfia keresztapjától.

Robert Capa dokumentálta a dokumentálhatatlant. Kissé „Rejtő Jenősen” írja naplóját, ráztató humorral, frissítő légiességgel, miközben lecsupaszítva tárja elénk a háború velejét, „élesített” illusztrációkkal. Hiába ívódik nemzedékről nemzedékre a számunkra már utópiává misztifikálódott II. világháború rajzolata, Capa érzékelteti azt, ami eddig a lélek vakságába láncolt.

A magyar származású, zsidó családban felnőtt Robert Capa (született: Freidmann Endre) a spanyol polgárháborúban kezdte haditudósítói pályafutását és vált világhírűvé, A milicista halála képével.

Majd a világháborúban az amerikaiak kötelékében fotózta végig az eseményeket, -többek közt életét kockáztatva a normandiai partraszállásnál- egyedülállóan a haditudósítók között. Viszont tőle kívülálló okból, a 106 kockából 8 maradt meg homályosan, de kivehetően. A képek körbe járták a világot, inspirációt nyújtottak a képzőművészetekben, a bemozdult képek nagy hatást váltottak ki. A homály látatja tisztán a mögöttes tartalmat. (Steven Spielberg a képek által kapott motivált keretet a Ryan közlegény megmentésének első jeleneteihez.)

Az eredetileg forgatókönyvként feldolgozott naplójában, a magához rántott test közelben érződő történelem szül félelmet a D-napról íródott sorokat olvasva. Capa mindent „elkapott” a háborúban. Ugyanúgy a boldog, ironikus hangulatokat,a sokkoló pillanatokkal együtt. A Kissé elmosódva- emlékeim a háborúból címmel adaptált nem régiben kiadott naplóban, több mint száz fotójával illusztrálták, amihez Robert öccse, Cornell Capa is hozzájárult.

Ízelítőt már kaphattunk a nyáron megrendezésre került Lélek és test kiállításon Capa fotóiból. Idén viszont a Kulturális Minisztérium háromszáz millió forinttal támogatta a Magyar Nemzeti Múzeumot, hogy kiállításra kerülhessen az eddig talált összes kép. Ezt ingyenes meg lehetett tekinteni március 16-ig, de aki lemaradt se essen kétségbe, július 3. és október 11-e között beszívhatja a különleges atmoszférájú képek hatását a Ludwig Múzeumban.

Ha a történelem nagy pillanatai nem is ragadnak meg mindenkit, az az ember, aki a barátai közt tudhatta Picassót, Hemingwayt, Steinbecket, Henri Cartier-Bressont, John Hustont, ráadásul gyengéd szálak fűzték Ingrid Bergmanhoz felkeltheti az érdeklődést.