A Sci-Fi Sabbathoz szervesen kapcsolódó hír (bár nem különösebben új, de a magyar média most kapta csak valamiért szárnyra, és csatlakozunk mi is a főáramhoz:), hogy Új-Mexikóban már építés alatt áll a Föld első turisztikai és kereskedelmi célú űrállomása. A tulajdonos a médiamogul, Sir Richard Branson Virgin Galactic nevű űrlégitársasága.
A tervek szerint két év múlva fejeződnek be az építkezések, és ekkor indulhatnak innen az első űrturisták is, mintegy 200 ezer dollárért.
A következő interjú a Black Book Magazine-ról fordítottuk le. Duncan Jonessal és Sam Rockwellel, a Moon c. film rendezőjével és főszereplőjével Jenni Miller társalgott. Nagyon sok érdekességet kiderített, a fiúk kedvenc íróit, inspirációit, Sam Rockwell technofóbiáját, de inkább lássuk az interjút.
Meséljétek el, hogy találkoztatok egymással, és Duncan, hogy keltette föl Sam az érdeklődésed?
Sam Rockwell: Egy kávézóban találkoztunk. Az ügynököm hozott minket össze, igaz eredetileg egy teljesen másik projekt miatt, ami nem tűnt a legjobbnak, de akkor… valahogy kiderült, hogy mindketten nagy sci-fi rajongók vagyunk.
Duncan Jones: Jól kijöttünk egymással. Nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy vele dolgozhassak. Ő először ilyeneket mondott: „Végeztünk, itt se vagyok” – mire én „Maradj! Kérlek Sam, maradj! Mit tehetnék érted? Mit tehetnék?” – erre ő: „Szívesen játszanék fizikai munkást. Mit tudnál tenni értem?” – erre én: „Rendben, írok neked valamit.”
Nagyjából 9 hónappal később a kezébe nyomtam a forgatókönyvet (a Moon-ét.).
Duncan, a sci-fi iránti érdeklődésed messzire visszanyúlik. A szakdolgozatod témája…
DJ: Nagyon beteg… (nevet)
Hát igen. Nagyon beteg, de lenyűgöző is. A címe az volt, „Öld meg a Számítógép-barátodat: Kutatás az elme és test problémáiról, és az Értelmes Gép megteremtésének elméleti összefüggéseiről.” Ez épp kapcsolódik a Moon-hoz, GERTY-hez és mind ezekhez.
DJ: Az egész az értelmes gépekről szól.
Már nagyon régóta érdekel a sci-fi, valóban már gyerekkorodban is érdekelt…
DJ: Igen. Abszolút.
Mit tartasz vonzónak ebben a műfajban?
DJ: Tudod, még gyerekkoromban, rengeteget utaztunk, és kevés dolog közül a filmek voltak azok, melyek által otthon éreztem magam, mindegy volt hogy VHS-ről vagy U-matic-ról nézem. Már akkor megvolt a Star Wars, amikor még senkinek sem. 3 nagy U-matic kazettán magaménak tudhattam a Csillagok Háborúja első kalózmásolatát, így sokszor átjöttek a srácok, hogy nálunk nézhessék a filmet. A filmek már akkor is sokat jelentettek számomra, és kétségkívül a sci-fik is. Igazi geek voltam.
Mit tartasz vonzónak a sci-fiben?
DJ: Akkoriban talán a valóságtól való elrugaszkodást, azt a tényt, hogy egy teljesen más világba kerültem, amit nagyon izgalmasnak véltem. Abban a korban így gondolkodtam. Ahogy felnőttem, a sci-fi iránti vonzalmam is megváltozott, és jobban kezdtek érdekelni olyan történetek, melyekben emberi tulajdonságok oly módon jelennek meg, hogy azokat az emberi dolgokat elismerd, mégse érzed úgy, hogy tanító jellege lenne, hiszen a sci-fi jelleg miatt jócskán el vagy rugaszkodva a valóságtól.
Sam, neked milyen kapcsolatod van a sci-fivel? Úgy értem, mely alkotók és filmek inspiráltak, elsősorban erre a filmre?
SR: Azt hiszem a Szárnyas Fejvadász, az Alien, a Gyilkos bolygó, a Silent Running és a 2001….Alien. Az elsők, melyekről beszéltünk.
DJ: Így igaz. Ezek mind kapcsolódnak az egész fizikai munkás-dologhoz, nem igaz?
SR: Igen, megpróbáltuk ötvözni a sci-fit és – az elmúlt 10-15 évben készült sci-fik rendkívül jóképű űrhajósokról szólt, akik valamilyen szörnyeteg vagy valami más leküzdésével megmentik az egész univerzumot, és akkoriban ehhez megvoltak a megfelelő szereplők, mint például Yaphet Kotto, Harry Dean Stanton és Veronica Cartwright és még sokan mások. Az angol és amerikai szereplők keveredése az Alienben igen érdekes volt, és a színészi alakítás is életszerűen hatott, na és persze fizikai munkásokról szólt.
A dolog c. filmben is adottak a munkások, egy elszigetelt munkakörnyezetben, akik átlagemberként kényszerülnek bele rendkívüli helyzetekbe. Ezáltal bele tudjuk magunkat képzelni a helyükbe, hiszen a színészi alakítás is remek. Az Alienben tényleg annyira jók voltak a színészi alakítások, mint egy Cassavettes filmben. Amikor Harry Dean Stanton improvizál Ian Holmmal meg ilyesmi, és ott vannak a hihetetlenül képzett színészek, mint Tom Skerritt, és ott van az a szörnyeteg is. Az a rémség is nagyon valódinak tűnik. Azt gondolom, hogy az Alien azért ennyire magával ragadó, mert eleinte egy űrben dolgozó munkásemberek életéről szóló, természetesnek ható filmet látunk, ami egy hirtelen fordulattól vezérelve egyre több szokatlan dolgot tár elénk, és mivel a színészi alakítások valószerűsége magába szippantja a nézőt, a szörnyet is kezdjük valósnak vélni. Ugyanúgy félni kezdünk, mint a színészek. Tehát egy igen hatásvadász filmről van szó, melyet más filmekkel, különösen a Gyilkos Bolygóval együtt is említhettem volna, de ott van Bruce Dern is a Silent Running főszerepében. Ezekről a filmekről mondtam azt „Miért nem csinálnak már ilyen sci-fiket mint ezek? Hol van már az a film?”. Azt hiszem erre alapoztunk, ez volt a Moon esztétikája is. De legalább mondhatom, hogy valamennyire az enyém, és valamennyire a tiéd is.
DJ: Igen, kétségkívül.
J. G. Ballard közelmúltbeli halálával unalmasabbá válnak az elkövetkező évek?
DJ: Ó igen. J. G. Ballard halála nagyon megrázott, hiszen régóta nagy rajongója vagyok, és bár nem tudom, hogy nélküle unalmsabb lesz-e, de azt hiszem, hogy egy nagyon nagy és érdekes elmét vesztettünk el, egy olyan futuristát, aki vizsgálta jelenlegi helyzetünket a bolygónkon, valamint az általunk kifejlesztett technológiák hatását a saját életünkre és az ebből következő változásokat. Nagy kár, hogy már nem lehet köztünk.
SR: Miket írt?
DJ: A Crash-t és sok más könyvet, mint pl. a High Rise-t.
SR: A Crash-t? Melyiket?
Azt, amelyik jó.
DJ: És az Empire of the Sun-t. Az a gyerekkoráról szólt. Az igazi gyerekkoráról.
SR: Azta.
Melyet japán koncentrációs táborokban töltött.
SR: De azok nem sci-fi-jellegű történetek.
DJ: Kölcsönadok párat a novelláiból, mert egyszerűen zseniális, amiket írt. Írt egy nagyon, nagyon érdekes novellát egy laboratóriumról, ahol kísérleteket végeztek, és nem engedték aludni az embereket. Elég bizarr. Az a legjobb benne, hogy inkább csak belevisz egy kis sci-fit a történeteibe, mintsem hogy az egészet sci-fisre vegye. Ő úgy csinálja, hogy az egész világot a valóságról mintázza, és csak egy kisebb változtatást csinál benne. Így az egész történet arról fog szólni, hogy ez a kis változtatás milyen hatással van az egész világra. Nagyon jó cucc!
William Gibsonhoz lehetne hasonlítani...
William Gibsonhoz és Philip K. Dickhez is, igaz, ők mindketten nagyon elrugaszkodtak a valóságtól. Ballard irodalmának szépsége abból fakadt, hogy tényleg csak kicsit rugaszkodott el.
Igaz, de ők is ugyanúgy látták a világot.
SR: Ezek szerint egy kicsit olyan volt, mint Kurt Vonnegut.
DJ: Igen, igen.
SR: Van egy Kurt Vonnegut novella, ami arról szól, hogy a Japánok és a Németek nyerték meg a II. világháborút. Azt hiszem nem is novella, hanem egy regény.
DJ: Philip K. Dicknek is van egy története, ami ugyanerről szól.
SR: Ő írta az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal c. könyvet, igaz?
DJ: Igen, abból lett a Szárnyas Fejvadász is. Van egy könyve, amiből nagyon szeretnék filmet készíteni, csak nem biztos, hogy politikailag elfogadható lenne. Az a címe, hogy Az ember a fellegvárban. Azt hiszem nagyszerű filmet lehetne belőle csinálni. Ugyanúgy az a sztori, hogy a németek és japánok nyerték a II. világháborút, és a németek uralták Amerika keleti partját, a japánok pedig a nyugati partot, és, mint a középnyugaton élő régiségkereskedők, gyakorlatilag eladják Amerikát a náciknak és japánoknak. Lenyűgöző történet.
Szóval a sci-fi mellett maradsz, amíg csak filmezel?
DJ: Hát, a következő filmem is sci-fi lesz, de nem, nem mindig így lesz. Szeretném más műfajokban is kipróbálni magam, vannak is ötleteim, amik nem sci-fik lesznek.
Azt olvastam, hogy a következő filmed tulajdonképpen a Szárnyas Fejvadász folytatása lesz.
DJ: Nem folytatás lesz. Ez egy hasonló világban játszódó thriller lesz, mint a Szárnyas Fejvadász, ami Los Angelesben játszódik, de ez Berlinben játszódik majd. Tehát nem állnak olyan közel egymáshoz, azt leszámítva, hogy ráfoghatjuk, hogy ugyanabban a világban játszódik.
A videójátékok és a sci-fi is része a „geek-kultúrának”, és ezek egyre inkább előtérbe kerülnek a Moon által is képviselt alternatív valóságot bemutató filmekkel szemben. Erről mi a véleményed?
DJ: Játékok, filmek, irodalom – ezek mind arról szólnak, hogy világokat, és abban játszódó történeteket találjunk ki. Dolgoztam a játékiparban is. Nagyjából 10 éve játéktervező voltam… Borzalmas játék volt. Az volt a neve, hogy Republic. Egy Elixir Studios nevezetű cégnél voltam, ők voltak az európai Ion Storm megfelelői. Tudod mi történt az Ion Stormmal… Gyakorlatilag ugyanaz történt az Elixir Studios-zal is.
Még mindig szoktál videójátékokkal játszani?
DJ: Szoktam, persze [nevetve Sam felé fordul]. Bocs, tudom, hogy untatlak.
SR: Nem, folytasd csak, addig szünetet tartok.
DJ: Call of Duty 5… PC-n. Csak PC-n. Nem szeretem a konzolokat. Van egy X-Boxom, de nem használom. Van egy Wii-m, azt se használom. Nekem elég az egér és a billentyűzet. Elég old-school vagyok.
Old-school, mint GERTY.
DJ: Pontosan.
Sam, te ezek szerint nem szoktál videójátékokkal játszani.
SR: Hát nem.
DJ: Ő a való életben hisz, én pont az elől menekülök.
SR: Mondhatni technofób vagyok. Hát igen. Van egy mobilom. Nagyjából ennyi. SMS-ezni szoktam. És tényleg ennyi.
DJ: Még szerencse, hogy SMS-ezel. Máskülönben sosem érnélek el. Nem tudom, hogyan tartanánk a kapcsolatot.
SR: Igaz. Nincs e-mailem, nincs semmi ilyesmim.
Nincs e-mailed?
SR: Számítógépem sincs.
DJ: Most már látod, mivel kellett megbirkóznom?
Erre nem tudok mit mondani.
SR: A mai világban is lehetséges. Ki lehet bírni, csak akarni kell.
De miért?
SR: Nem érzem, hogy szükségem lenne rájuk. Majd szeretnék időnként kutatómunkákat végezni számítógépen. Az kapóra jönne. Lehet, hogy iPhone-om is lesz, csak hogy azon csináljam a kutatómunka egy részét. De nem szoktam leveleket írni, úgyhogy nem is igazán érdekel. Írok pár SMS-t. Nekem már az is sok. Kezd is elegem lenni belőle. Legszívesebben kidobnám az ablakon. Gyakorlatilag minden második másodpercben SMS-ezem, és mindig közel vagyok ahhoz, hogy elüssön egy autó. Kiborító.
De egy sci-fi filmben szerepelsz.
SR: Igen, de színész vagyok, nem pedig űr-technikus [mindenki nevet]. Technikailag kihívást jelentett a film, de más okokból. Sok embernek nincs számítógépe. Sok jó fej embernek. Tom Stoppardnak sincs gépe, ezt tudtad? Tom Stoppard. Úgy hallom David Mamet-nak sincs, de neki biztos van asszisztense, akinek van számítógépe.
DJ: Russel Crowe pedig utálja a computereket. Akárhányszor meglát egyet, széttöri.
SR: Azt is hallottam, hogy Viggo Mortensennek sincs.
DJ: Az lehet.
SR: Ő a legjobb arc a környéken. Nincs szüksége számítógépre. Patricia Clarksonról tudom, hogy nincs gépe, nagy rajongója is vagyok. Barátok vagyunk.
DJ: A színészeknek szüksége van az emberi kapcsolatokra és megértésre, ellenben velünk [nevet]. Nekünk lételemünk a számítógép.
Nehéz spoilerek nélkül beszélni a filmről, úgyhogy Sam, beszélj a kutatásaidról. Voltál valami terápián, vagy ilyesmin?
SR: Járok terápiára, de te szerintem másra gondolsz. Minden színésznek járnia kéne terápiára.
Szerintem minden embernek kéne.
SR: Szerintem is.
És te, Duncan?
DJ: Én nem járok.
SR: Az angolok nem szoktak.
DJ: Szükségem van a belső konfliktusokra, hogy valami nagyot alkossak. Aztán rá kell vegyelek, hogy eljátszd.
SR: A britek nem járnak terápiára. Ahhoz túl beképzeltek.
DJ: Nem pont ezért. Egyfolytában fogászatra kell járnunk.
SR: Szerintem azt gondolják erről az egészről, hogy ez az önsajnálat része, pedig pont hogy nem. De szerintem ez olyan… amire annyit kell mondani, „Fogjunk bele”.
DJ: Hát igen. Amikor még kicsi voltam, volt egy kifejezés, amit folyton mondogattak, a „karakterépítés”. Bármi történt velem, bármi szar, amivel meg kellene birkózni…
SR: Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
DJ: Na igen, ez a karakterépítés.
SR: Ezzel egyetértek. Sokszor csak bele kell fogni a dolgokba. Ez a projekt több okból is nagyon komoly volt. Technikailag lenyűgöző, egy soha véget nem érő kihívásnak tűnt. Sok múlt a jó időzítésen, beszélgettünk a táncról is. Jó időzítés kell az egészhez, ami bennem szerintem megvan. Azt hiszem legalábbis… Úgy értem, elég bizonytalan vagyok, de…
DJ: Tudtuk előre, hogy nincs értelme veled eljátszatni ugyanazt azt embert, többször, ugyanúgy. Ebben nincs semmi drámai, nincsenek ellentmondások, és nem is különösen érdekes. Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy megtaláljuk a módját, hogy megpróbáljunk különböző személyiségeket formálni Samből.
SR: Néhány hónappal korábban volt arra időnk, hogy ezen dolgozzunk, ő New Yorkba utazott, én pedig megismerkedtem egy színésszel, Yul Vazquezzel, akitől megtanultam pár dolgot. Jelenetek szövegét olvastuk fel, majd elmondtuk rendesen, utána pedig felcseréltük a szerepeket és úgy is eljátszottuk. Utána improvizáltunk is, ezeket felvettük videóra, néha összevontunk részeket, majd visszaküldtük Londonba, és néhány részt a forgatókönyvbe is bevontunk. Utána én is Londonba utaztam, ahol találtunk még egy színészt, vele is elpróbáltuk, és így zajlott a folyamat, melynek végeredményeként körvonalazódott a két különböző klón erős mintaszemélyisége – az egyik talán egy erősebb, míg a másik egy érzékenyebb személyiség lett. Szép lassan egyre specifikusabbá váltunk a háromdimenziós ember létrehozásában.
DJ: Ez az oka annak, hogy a forgatókönyv gyakorlatilag értelmezi a különbségeket – a különböző Sam-ek között ugyanis gyakorlati különbség van. Az egyikük 3 éve teljesen egyedül van. A másik épp most ébredt fel egy abszurd, bizarr környezetben.
SR: 3 évet leülni egy börtönben vagy Auschwitzban más, mint mondjuk New York Cityben. Érted mit akarok mondani? Szóval azt hiszem ez a 3 év a Holdon az oka annak, hogy teljesen megváltozott. Ez egy új élmény. Olyan, mint tíz év a Földön, csak más módon. Ez egy Robinson Crusoe-éhoz hasonló számkivetettség, amely meg fogja változtatni a személyiséged. Azt is kitárgyaltuk az egész előtt, hogy a Holdutazása előtt milyen személyiséggel rendelkezett; sokkal önzőbb, és narcisztikusabb volt, de ezek az új hatások mondhatni megváltoztatták őt.
Na és Sam beszélj az Iron man 2-ről? Tetszik?
SR: Iron Man 2. Nagyon tetszik!
Na, az tök jó. Jon Favreau Twitteren szokott beszámolni róla.
SR: Hát, én meg becsinálok tőle!
Melyik helyekre jártok szívesen New Yorkban és Londonban?
SR: Szeretem az Avenue C Espresso-t, az Esperanto-t, a Zum Schneider-t, az egy német hely, igaz elég zsúfolt, de jó a sörük. Jól esik egy jó sör napközben is.
DJ: New Yorkban szeretem K-town-t, csak mert imádom a koreai kaját, de mindent, akármit elém tolhatnak, megeszem. Londonban van egy hely, amit úgy hívnak The Big Easy, ami olyan, mint az Americana. Miután Londonban élek, mindenem megvan, ami egy londoninak kell, de ha kell egy kis Amerika, akkor szoktam beülni a The Big Easy-be.
Miért lenne szükséged egy kis Amerikára Londonban?
DJ: Hát, mert kozmopolita vagyok [nevet].
Van két nagyon vicces angol fickó. Kicsit már úgy összenőttek, mint Stan és Pan, sőt van olyan szignifikáns a kettőjük karaktere, hogy egy újabb komikuspárosként legyenek elkönyvelve 20 év múlva. Először a zombifilmeket parodizálták ki, aztán a rendőrős akciófilmeket. Igen, ők Simon Pegg és Nick Frost, akik már kétszer röhögtették meg együtt a közönséget a nagyvászon előtt. Először a Shaun of the Dead (magyarul: Haláli Hullák Hajnala) aztán meg a Hot Fuzz (kicsit öltetesebb magyar cím: Vaskabátok). A sajátos humorukon kívül az volt még a sajátossága ezeknek a filmeknek, hogy a kikarikírozáson kívül emléket is emeltek ezeknek a geeky műfajoknak. Mi az ami hiányzott? Melyik az a műfaj, amely a legtöbb kockát termelte ki magából. Nagyon nagy valószínűséggel a science-fiction.
Ezt úgy tűnik a Pegg-Frost páros is így gondolja, ugyanis mielőtt elkészítenék a „Blood and Ice Cream” trilógia záródarabját (ami cím alapján szintén sci-fi lesz), írtak egy filmet, amit a Superbad rendezője Greg Mottola fog dirigálni. Arról szól, hogy két brit geek (úgy látszik az a trend, hogy a saját karakterüket alakítjak a komikus színészek, ld. Seth Rogen) keresztülutazik az Államokon egy képregényes esemény miatt és útközben felvesznek egy földönkívülit, akit úgy hívnak, hogy Paul. Ha nem azok lennének emögött a sztori mögött, akik, akkor nem nagyon kapnám fel a fejem.
Talán arra se figyelnék fel, hogy elindították a film hivatalos behind-the-scenes blogját. Már most fönn van két fekete-fehér galéria, meg három könnyeden vicces videó (pl. hogyan tanulnak vezetni egy lakókocsit) köztük ez a videó is, amiben Nick Frost éppen a wc-ből jön ki és Peggel együtt köszönti az oldal nézőit.
Érdemes figyelni a készítési folyamatokat és valószínűleg baromi vicces ezt ennek a két idiótának a szemszögéből végigkövetni.
Rossz filmekbe úton útfélen belebotlik az ember. De van-e lejjebb? Lehet-e a rosszak közül egy legrosszabbat választani? A mocsok megpróbálja. Keressük a filmtörténet legrosszabb filmjeit. Új rovatunk első száma pedig a Sci-Fi Sabbath keretein belül jelentkezik, sőt rendszeresen jelentkezni is fog, hiszen hiába vannak jó tudományos-fantasztikus mozik, de ebből a műfajból (no meg a horrorból) lehet legkönnyebb rossz filmeket találni.
Moonwalker
A pop királyának halála újra aktualitást adott ennek a filmnek. Amikor már mindenki végignézett minden klipet és koncertfelvételt, akkor ideje betekinteni Jacko filmes karrierjébe is. Ráadásul a Moonwalkerben nem csak, hogy saját magát és Michaelt is alakítja egyszerre, hanem még írt is egy részt. A plakát meg egyenesen arról árulkodik, hogy az ő agyszüleménye az egész film, amilyet még soha nem láttál.
Ott hibádzik a dolog, hogy a Moonwalker elég nehezen nevezhető filmnek. Az eleje 20 perc koncertfelvétel- és kliprészlet. A stílusok, ahogy Michael pályafutása is, nagyon különbözőek. Ráadásul teljesen rosszul vannak összevágva. Mindenféle szerkesztési elv hiányzik belőle, a számok néha a refrén középen szakadnak meg és csapnak át egy hangulatában teljesen más zenébe. Aztán egyszer csak elkezdődik a történet, amit nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy van egy Michaelünk, aki szereti a gyerekeket (itt már nem tudta magában tartani az érzéseit, de legalább kitaláltak valamit, hogy elfedjék: dobálják a labdát a zöld réten, jutalomkoncert a végén a klubban?!) és mindent megtesz azért, hogy először is keresztülvigye őket egy nagyon durva lsd-s trippen, majd gigantikus fémrobot alakjában megmentse őket a varkocsos Joe Pescitől, aki drogot akar belőni minden iskolásnak, és végül repülőformában elrepüljön a csillagok felé. A film mindenféle tér-idő kontinuumot és oksági kapcsolatot elhagy, gyakorlatilag magasról szarik mindenre. Koncertről, üldözésjelenetre, onnan vidám játékjelenetre, titokzatos barlangra, videoklipre és minden logikát nélkülöző további dolgokra vág. A legtöbb jelenetben természetesen a csodálatos lábmunkáját vagy énektudását csillogtatja meg Jacko (de itt se próbálja alkalmazni a musicalek legalapvetőbb fogását, hogy a zene a történésékbe kapcsolódjon), amikor történik valami, akkor szörnyen teljes campy alakítást nyújt mindenki, a jelenetek pedig olyan hosszúak, minthogyha egy-egy videónak a rendezői változatai lennének. Próbáltam megérteni a történetet is és miérteket is, de nem lehet.
Ennél nagyobb parasztvakítással nagyon ritkán találkoztam. Az egész úgy van eladva, mintha egy Jackson koncert lenne, különböző látványvilágok találkoznak egymással (gusztustalan kivitelben), villognak a fények, kinyomják a szemedet a színek. Egyetlen egy dolgot felejtettek el a készítők, hogy filmet csinálnak. Mert, hogy ennek a nemes mesterségnek egy büdös szabályát nem tartották be, az biztos. Végignéztem teljes döbbenetben a filmet, az tuti, hogy szar, de azért megnevetett. (persze rajta röhögtem, nem vele)
Moonwalker (Moonwalker), 1988, USA, 93p, Rendezők: Jerry Kramer, Jim Bashfield, Colin Chilvers, Szereplők: Michael Jackson, Joe Pesci
Bejegyzések
Megjegyzések
