A király halott

Éjfél körül jött a hír, elhunyt Michael Jackson. Nem kívánok tipikus nekrológot írni róla, pontról pontra végig venni sikereit (legnagyobb példányszámban eladott lemez stb..), legjobb lemezeit (kezdve a Jackson 5 legnagyobb sikereitől, az Off the Wall tökéletes diszkóslágerein és a Thriller címadójának mai napig elképesztő klipjén keresztül egészen a History megalomán társadalomkritikus dalaiig) vagy épp molesztálós botrányait. Megteszik ezt majd sokan a nap folyamán. Pedig teljesen fölösleges, mert ezeket mindenki ismeri. És ezt értsd úgy, hogy tényleg MINDENKI. Ez az, ami egészen hihetetlen, és felkavaró Jackoval, illetve halálával kapcsolatban. Hogy, aki az elmúlt harminc évben bármilyen szinten is kapcsolatba került a külvilággal, a médiával az ismerte Michael Jacksont, elcsípte valamelyik számát, látta, ahogy kifehéredve, egyre törékenyebben integet csillogó gyémántokkal kirakott ruhájában. Ő volt az ultimate szupersztár. Soha, senki nem volt olyan ismert a popszakmában, mint ő (talán a Beatles fiúk, meg Elvis de ők még a totális médiauralom előtt élték zenitjüket).

Ennek oka pedig roppant egyszerű. Amellett, hogy olyan erős menedzsmenttel rendelkezett, úgy mozgott, olyan gigantikus showműsorokat adott, mint talán senki más rajta kívűl, volt még egy kivételes tulajdonsága: kurva jó dalai voltak. És ez mind, egyszerre senkinek se jött össze. Se Madonnának, se George Michaelnek senkinek. Valami mindig hiányzott a többieknél. Ezért nem volt képes más olyan univerzális hisztériát kiváltani, mint ő. És ezért van az, hogy még a legszőrösszívűbb, legcinikusabb zenekritikusok is elismerik legnagyobb slágereinek zsenialítását.

Amióta feltűnt a hír az interneten, az első RIP-aztakurva tengelyen mozgó hozzászólások után rögtön kialakult egy vita magának a halálesetnek a hatásáról. Arról, hogy minek is tekintsük ezt. „Pusztán” egy kivételes sztár távozásának, vagy esetleg annál jóval többnek, valamiféle korszakhatárnak? A kérdésre nyilván nem adható egyértelmű válasz, de annyi biztos, hogy Michael Jackson volt a legnagyobb alakja a 80-as, 90-es évek gigantikus showbusiness popjának, és nem lenne meglepő, ha az utókor ezen (az egyébként régóta szétforgácsolódó) korszak utolsó, jelképes pillanatának az ő halálát tekintené majd. Ugyanis most fog igazán szembeötleni az a folyamat, ami már eddig is jelen volt, hogy „a szórakoztatóipar legnagyobb állócsillagai folyamatosan lepotyognak, a helyükön pedig senki nincs” (ahogy azt Benei Péter nagyon helyesen írta a tumble-blogján). Akárhogy próbálkozik Justin Timberlake, vagy Rihanna, vagy akárki. Nem lesz itt már egy olyan ember se, aki képes lesz ehhez hasonló reakciót kiváltani az emberekből.

Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen az internet (ami ennek az egész folyamatnak a kiváltója és katalizátora volt), és a letöltésmánia annyi remek zenét, és olyan szintű demokráciát eredményezett az emberek számára, amennyit a Beat it idején még elképzelni sem lehetett volna. Az azonban mindenképp elgondolkodtató, hogy harminc-negyven év múlva melyik zenésznek a halálhírére fognak az emberek New York szerte az utcára vonulni, hogy nemcsak virrasztással, hanem táncolva és énekelve tisztelegjenek előtte, vagy lesz-e olyan előadó, aki miatt a CNN hajlandó lesz több órás Breaking Newst készíteni. És ami a legfontosabb, kinek a halálhíre fogja elérni azt, hogy, ha csak egy napra is, de elsődleges beszédtémát biztosítson a mai világ mikrodarabokra hullását leghűebben tükröző különböző internetes oldalak felhasználóinak? Valószínűleg senki. Ha így nézzük Jacko halála valóban a szórakoztatóipar egy már letűnt korszakának utolsó pillanata.