A világ legrosszabb filmjei #1

Rossz filmekbe úton útfélen belebotlik az ember. De van-e lejjebb? Lehet-e a rosszak közül egy legrosszabbat választani? A mocsok megpróbálja. Keressük a filmtörténet legrosszabb filmjeit. Új rovatunk első száma pedig a Sci-Fi Sabbath keretein belül jelentkezik, sőt rendszeresen jelentkezni is fog, hiszen hiába vannak jó tudományos-fantasztikus mozik, de ebből a műfajból (no meg a horrorból) lehet legkönnyebb rossz filmeket találni.

Moonwalker

A pop királyának halála újra aktualitást adott ennek a filmnek. Amikor már mindenki végignézett minden klipet és koncertfelvételt, akkor ideje betekinteni Jacko filmes karrierjébe is. Ráadásul a Moonwalkerben nem csak, hogy saját magát és Michaelt is alakítja egyszerre, hanem még írt is egy részt. A plakát meg egyenesen arról árulkodik, hogy az ő agyszüleménye az egész film, amilyet még soha nem láttál.

Ott hibádzik a dolog, hogy a Moonwalker elég nehezen nevezhető filmnek. Az eleje 20 perc koncertfelvétel- és kliprészlet. A stílusok, ahogy Michael pályafutása is, nagyon különbözőek. Ráadásul teljesen rosszul vannak összevágva. Mindenféle szerkesztési elv hiányzik belőle, a számok néha a refrén középen szakadnak meg és csapnak át egy hangulatában teljesen más zenébe. Aztán egyszer csak elkezdődik a történet, amit nagyjából úgy lehetne összefoglalni, hogy van egy Michaelünk, aki szereti a gyerekeket (itt már nem tudta magában tartani az érzéseit, de legalább kitaláltak valamit, hogy elfedjék: dobálják a labdát a zöld réten, jutalomkoncert a végén a klubban?!) és mindent megtesz azért, hogy először is keresztülvigye őket egy nagyon durva lsd-s trippen, majd gigantikus fémrobot alakjában megmentse őket a varkocsos Joe Pescitől, aki drogot akar belőni minden iskolásnak, és végül repülőformában elrepüljön a csillagok felé. A film mindenféle tér-idő kontinuumot és oksági kapcsolatot elhagy, gyakorlatilag magasról szarik mindenre. Koncertről, üldözésjelenetre, onnan vidám játékjelenetre, titokzatos barlangra, videoklipre és minden logikát nélkülöző további dolgokra vág. A legtöbb jelenetben természetesen a csodálatos lábmunkáját vagy énektudását csillogtatja meg Jacko (de itt se próbálja alkalmazni a musicalek legalapvetőbb fogását, hogy a zene a történésékbe kapcsolódjon), amikor történik valami, akkor szörnyen teljes campy alakítást nyújt mindenki, a jelenetek pedig olyan hosszúak, minthogyha egy-egy videónak a rendezői változatai lennének. Próbáltam megérteni a történetet is és miérteket is, de nem lehet.

Ennél nagyobb parasztvakítással nagyon ritkán találkoztam. Az egész úgy van eladva, mintha egy Jackson koncert lenne, különböző látványvilágok találkoznak egymással (gusztustalan kivitelben), villognak a fények, kinyomják a szemedet a színek. Egyetlen egy dolgot felejtettek el a készítők, hogy filmet csinálnak. Mert, hogy ennek a nemes mesterségnek egy büdös szabályát nem tartották be, az biztos. Végignéztem teljes döbbenetben a filmet, az tuti, hogy szar, de azért megnevetett. (persze rajta röhögtem, nem vele)

Moonwalker (Moonwalker), 1988, USA, 93p, Rendezők: Jerry Kramer, Jim Bashfield, Colin Chilvers, Szereplők: Michael Jackson, Joe Pesci

Michael Bay, a túlzások mestere

Hát megérkezett. Én meg annyira vártam, mint azok a tízévesek, akikre rá kellett szólnom a moziban, mert végigpofázták az egész filmet. Valószínűleg itt hibáztam el mindent. Túl sokat vártam. Azt hittem, hogy Transformers második része, hozza majd az ütős akciójeleneteket meg a körítésnek valami egyszerű sztorit, no meg azt, hogy az utóbbiból lesz kevesebb. Hát nem jött be.

A Bukottak bosszúja (miért a többes szám?) legnagyobb hibája, hogy nagyon rosszul egyensúlyoz az akció-nem akció között. A kitöltő részek, pedig a korábbi tapasztalataim alapján, már előre sejthetően bugyuták. Az a baj, hogy abszolút alulmúlta magát Michael Bay, ennyire röhejes párbeszédeket már rég hallottam, a történet pedig idiótábbnál idiótább csavarokba torkollott. Ha nem moziban lettem volna, tuti ráfekszem a fast forward gombra. Az oké, hogy „based on Hasbro toys” és, mint ilyen nem kell, hogy reális legyen, sőt a mátrix, az ókori Egyiptom, meg az öregtransformers is belefér, de az emberek világába azért csempészhettek volna valami értelmet. Simmons mellé kaptunk még egy idegesítő kreol karakter, plusz Sam szülei is sokkal többet szerepelnek a kelleténél és emlékeim szerint még soha nem láttam ennyire rossz betépett alakítást.

A másik újítása a folytatásnak, hogy a robotok érzelmesebbek lettek. Mégis minek? Sikerült a benga nagy robotokat egy egyszerű gyerekmese szereplőivé avanzsálni. Ki kíváncsi rá, hogy milyen a viszony Megatron és Starscream között? Miért vannak nyúlfogai a robotoknak? Miért vannak egyáltalán fogaik? Az ikrekkel sikerült egy Jar Jar Binks szinten idegesítő karaktert létrehozni, ráadásul kettő van belőle. Nagyon szép gondolat, hogy a robotok is „emberek”, de teljesen gyermekded lett ettől az egész és néha még a gyönyörű komputergenerált effektek is rajzolt vonalaknak tűntek. Képletesen persze.

A CGI az egyetlen, amire nem lehet egy rossz szót se szólni. A mai követelményeknek teljesen megfelelő látványvilágot sikerült létrehozni (és akkor még azt is el lehet felejteni, hogy azon kívül, hogy magától is lop Mr. Bay, sok más alkotásból is elcsór pár látványelemet). Végre láthatunk totálokat is az egymást hentelő robotokról, és a katonaság nagyobb térnyerésével sokkal több helyről jön az égi áldás. Minden nagyobb, látványosabb, hangosabb lett. Mondjuk inkább az lett volna a meglepő, ha a Bay-Spielberg páros ennyi pénzzel a háta mögött visszafogja magát.

Mindent összevetve óriásit csalódtam a Transformers második részében. Túl hosszú lett és túl híg. A harmadik rész természetesen már készülőben van, de ha folytatódik a tendencia, akkor a két/három év múlva moziba kerülő négyórás tömény infantilizmus már sokkal kevesebb 18 feletti néző fog vonzani a filmszínházakba.

Transformers: A bukottak bosszúja (Transformers: Revenge of the Fallen) 2009, USA, 150 p, Rendező: Michael Bay, Szereplők: Shia LaBeouf, Megan Fox, John Torturro, Robotok

Ez meg az Las Vegasban

Las Vegast még talán annak se kell bemutatni, aki soha át nem lépte az óceánt. És nem csak a kártya és neon, amit ismernek az emberek, hanem szinte mindenkiben benne van az a „Las Vegas feeling”. Aztán persze az emberi mohóság és hatalomvágy mindenkin eluralkodik, és túlzásba viszi Vegast. Ha ehhez még hozzáadunk egy legénybúcsút, akkor meg előre el van rendelve a vég. Vagy legalább a másnap, az oda vezető út pedig nagyon rögös. Ráadásul senki nem emlékszik rá.

Elég meglepő volt számomra a sikere egy olyan vígjátéknak, aminek a poszterén karikás szemű, hiányzó fogú, szakállas, ronda emberek vannak. Ugyanis a számok is azt bizonyítják, hogy bejött a producereknek (itthon is megelőzte a Sandra Bullock-szépfiú-nász kombót) és úgy tűnik a közönség is el van ragadtatva: imdb: 130. legjobb film (persze, majd visszacsúszik), Rotten Tomatoes: 78%, magyar nyelven is születtek már róla szép számmal pozitív kritikák. Aztán a film nézése közben rájöttem, hogy ez ugyanolyan, mint a Cooltúra (ami sokkal idétlenebb volt, mint az Amerikai Pite) csak egy korosztállyal feljebb. Ja meg ott a tigris, arról mindig megfeledkezem. Négy karakter utazik valahova, a lehető legelképesztőbb dolgok történnek, de a végén minden nagyon faszán sül el, mindenki boldog és egy meglepő élettapasztalattal gazdagabb. Annyi az egészben a csavar, hogy az út végét ismerjük, de, hogy mi történt azt a szereplőkkel együtt kell kiderítenünk.

A forgatókönyvvel nem nagyon hiszem, hogy foglalkozni, nyilván mindenből a legdurvábbat kellett kiválasztani, hiszen ezzel tudnak később helyzetkomikumot teremteni. Ezzel elég sok baj van, de ezt felejtsük is el, hiszen egy nyári vígjátékot nézünk. A karaktereket is szépen besuvasztották különböző sztereotípiák követelményei alapján, és első ránézésre nagyon jól kiegészítik egymást, meg természetesen az egymás közti különbségek a humor egy újabb forrása. A film nagy hibája viszont, hogy két karaktert kicsit túlzásba visz. A teljes idióta szerepét betöltő Alant (Zach Galifianakis) kicsit túl sokat engedték vászonra, a végére már nagyon sok volt. A túlzott butaság és a Dustin Hoffmanra tett utalás pedig ügyesen ellőtte a karakter „pálfordulását”. A másik teljesen idegesítő figura szerencsére csak mellékszerepet kapott és azt is valószínűleg azért, hogy a csúcsponton egy kaszinóban köthessünk.

Kisebb hülyeségei ellenére nagyon jó szórakozás, már rég hallottam moziban ennyire lelkes közönséget (ráadásul feliratos változaton). Az R-rated besorolás ellenére sikerült az altesti poénkodást minimálisra venni és inkább a szaftos szövegekre, helyzet- és jellemkomikumra építeni a filmet. Erre a nyárra jó volt, de azért nem hinném, hogy többször előkerül.

Másnaposok (The Hangover) 2009, USA, 100 p, Rendező: Todd Phillips, Szereplők: Bradley Cooper, Ed Helms, Zach Galifianakis, Justin Bartha

Ilyen ez a popszakma

Lehetne a popkultúra homogén beskatulyázása elleni forradalom harcosának kikiáltani Anton Corbijnt, ha bizonyítottan effajta indíttatásból űzné művészetét. (Ha már nagy szavak.) Első látásra beszélhetnénk a klisék által felszelt irányzat tudatalatti felszakításáról, ebben meg is akadhatna a kritikusok tolla.
”Hol van a határ a popkultúra és a magas művészet között?”- kezdi a Müpa magazin egyik szerkesztője a kiállítás ismertetőjében. Hol van? Miért is kellene lennie? Ebből látszik a megunhatatlansága, az elemzőknek a taglalás, megállapítás, kinyilvánítás, okos(kodás)sá válás felé.
Adott egy holland fotográfus; aki még jóval a „definiáljuk a magas művészet defeinícióját-láz” előtt kezdett zenészeket fotózni, pusztán a zene szeretetéből inspirálódva. A fényképezőgép mögé bújva került közel a számára katarzis élményt kiváltó zene magszólaltatóihoz; a U2 és a Depeche Mode frontemberei személyében. A szemcsés, defókuszos és szokatlan beállítású képek nem feltétlenül a ’70-es évekbeli természetellenességet, mesterségességet, és az éles koncertfotókat igyekszik ellensúlyozni. Nem popikonokat akart fotózni, csupán azonosulni próbált. Ekképp, a nagyrészt fekete-fehér és a kékes hatású képek, pár polaroid színes képpel vegyítve; amit keveselltem is, mert a zártságot kedvelő-betokosodott-sznob-szubkultúra ilyenkor szokott felsóhajtani „már megint egy fekete fehér fotós” mondattal. A különbség az, hogy Corbijn, már akkor ilyen jellegű fotókat készített amikor a nagy „elvontság-hullám” még nem érte be ennyire önmagát.



Nos igen, a fekete-fehér-cigarettázós-elnézős képek megtévesztőek lehetnek. Ami fekete-fehér, az művészi, kortárs… erőltetett. A félreértések elkerülése érdekében hasznos utána nézni Corbijn modern vizuális munkásságának (a fotózás mellett filmet és videoklipet egyaránt rendezett), mert a Lumú-ban sétálva , Bono, David Gahan, Elvis Costello, Robert de Niro és még sok más híresség képei között jogosan merülhet fel a kérdés: vajon a képeinek akkor is ekkora hatása lenne, ha nem”divatszínekről” és nem hírességekről lenne szó? Valószínűleg tartom, hogy igen; és ezt nem csak a kompozíciók illetve az ötletek mutatják. A fényjátékából is következtethető, ezt pedig a fekete-fehér képen jobban lehet hangsúlyozni. Így válhatott tudatossá – s később már kritikai mondanivalóvá a celebélet gépezete felé - a művészete. Retrospektív kiállításról lévén szó, így a munkájának korszakolása adott volt , bár mindenféle termekkel való felboncolás nélkül is megkülönböztethető.



Az első 1973 és 1989 közötti korszaka a Black And White; ahol dokumentumfotószerűen csakis zenészek a fotóalanyok, ezzel meg is írta a életreferenciáját, ami végig kíséri munkásságát.

A következő szakasz, Star Trak címmel már érdekesebbé vált. Dokfotózásból eltávolodott a portré irányába, és már technikai fejlődése és szembetűnő. A különleges barnás, ragyogó képeket sajátos előhívó rendszerével implikálta. A képek saját elnevezése szerint „lithprint”-ek, ami a litográfia (síknyomású grafika) és a nyomat összeolvadásából adódott. Maga az eljárás „lithdeveloper”-ként vált nevessé. S itt már megjelentek színészek, rendezők és modellek is.(Clint Eastwood, Steven Spielberg, Kate Moss…)



33 Still Lives, harmadik periódusban a paparazzo fotózást éri érzékelhető kritika, így a középpontban a vaku áll, a kékes hatás mellett. Berendezett képek pillanatképekként lettek felnagyítva és poszterré degradálva, mutatva a hamis-igazság valóságát Cameron Diaz, Sean Penn, vagy Björk szereplésével.

Az a.somebody, 2000-2002-es fotótár az abszolút önmeghasonulás, ahol főleg színesben, a már elhunyt nagy nevekként bemaszkírozva, maga Corbijn állt modellt. (Zappa, Cobain, Hendrix, Marley…) Saját gyerekkorát analizálja a zene és film rajongásának hatásával ötvözve. Protestáns lelkész családban nevelkedve egyértelműnek tűnik, hogy a vallás meggyökerezését illusztrálva előbukott munkájában az élet-halál kérdés szeletelése.



A tárlat további érdekessége, hogy a nagy termi vitrinben megtalálható Depeche Mode-nak megálmodott lemezborítók, plakátok, logók rengetegje.
Emellett levetítik az összes Corbijn keze/elméje által rendezett klipet (Nirvana: Heart Shaped Box; U2: One; Depeche Mode: Enjoy the Silence; Joy Divison: Atmosphere; Coldplay: Talk; Mercury Rev: Opus…), a nagy port kavart 2007-es Control filmjével együtt. Ennek keretében hirdettek meg egy videoklip pályázatot, amiben az Enjoy the Silence –ra vártak kisfilmeket, aminek június 20-án a Múzeumok éjszakáján volt az eredmény hirdetése.A harmadik helyezést Galler András kapta, egy kiélt rocker utolsó útját filmesítette meg; a film fényképezésének világa magával ragadó.Másodikként Sánta Balázs mehetett haza, aki a jól bevált stop-motiont választotta, az első pedig Nagy Péter lett aki különálló fotókból rakta össze művét,s így kísértetiesen emlékeztet a Black:Wonderful Life klipjére.

(fotó: Almási Gergely)

Kusza érzelmekkel ocsúdok fel a terem ajtaját kitépve, levegőért kapkodva, tömegtől menekülve, mert minden kétséget kizáróan tehetséges művész fotóiban van valami monotonitás. Lehetőségekben nincs hiány, az ötletek azokban az időkben egyedinek számítottak, viszont hogyan lehet elhinni Corbijn képei által mutatott személyiségének hitelességét, ha csakis „nagy emberek” bőrébe bújva próbált saját maga mélyére nyúlni?
A szkepticizmus és a keserű mellékíz megmaradt, a katarzis élmény azonban el.

na ezt olvasd ki! #1

Filó Vera – Rob és Top pont még nevet egyet

Kortárs irodalom? Pfúj, érthetetlen, nárcisztikus, lila köd (jajj, ezt a lila ködöt már annyiszor hallottam, hogy kezdem egészen megszeretni:). Kortárs dráma? Előzőek szor kettő, ha van még egyáltalán olyan, hogy kortárs dráma.

Hát kérem szépen, van. Ha nem is virul, de él, siratni nem kell, olvasni meg nézni viszont annál inkább. Mert érdemes. Filó Vera drámáit különösen. Bár ezeket egyelőre inkább csak olvasni lehet, mert eddig meglehetősen kevesen vállalkoztak arra, hogy színpadra vigyék.

A Rob és Top pont még nevet egyet címűből kiindulva ez első nekifutásra talán érthető, de ha egy kicsit is jobban elmélyülünk benne, akkor már annál kevésbé. Ugyanis ha egy szóban kellene összefoglalnom erről a szövegről a benyomásaimat, akkor az az interakció lenne. Ennél jobb terepet erre a színháznál pedig keveset lehetne találni. Na mindegy, nem firtatom tovább a magyar színházcsinálóknak ezt az adósságát, írok inkább magáról a drámáról, lévén az egy icipicit izgalmasabb téma.

A cselekmény: na, hát az nincs. Hagyományos értelemben legalábbis biztosan nincs. Van viszont két perszonázs, Rob és Tot, egy együtt élő óriásplakát rajzoló meleg pár, akikkel meglehetősen furcsa dolgok történnek, de aztán az is lehet, hogy mégsem, ugyanis szinte minden történésnek megkapjuk a cáfolatatát, vagy legalábbis elbizonytalanodunk (meg ők is), hogy a megélt események valójában nem is úgy voltak, vagy éppen sehogy sem voltak. De ha cselekedni nem is, beszélni mindenesetre beszélnek. Sokat és vicceset, tanulságosat meg szellemeset.

„TOT Ezt is loptad. Ez a két nyíl a felirattal valamilyen

mail-artos pacák alkotásrésze...

ROB ...pontatlan információ, pontos lopás, pontos

információ, pontatlan lopás, tovább, tovább, ez a

legfontosabb, ki mit talál ki, úgysem az övé: be lehet

szarni!

TOT Te lopsz!!!

ROB Dehogy lopok, káromkodok! Na és?! Te meg

olvasol!!!”

Menet közben bekapcsolódik még egy szereplő, Kati, a házirobot, aki sajnálatos körülmények között elhalálozik, mert nem lehet megsütni, ja, meg még egy, aki valójában kezdetektől fogva ott volt, ez pedig a szerző. Azt szokták mondani, hogy a dráma az a műnem, ahol nincs narráció; hát itt van. Mégpedig kommentáló, reflektáló, narráló (ójeah) szerzői instrukció formájában, ami nem mellesleg ad egy igen különös ritmust a drámának, és elég sanszosnak tartom, hogy a színpadi megvalósításnak is egy megkerülhetetlen eleme ez.

Tehát jelen van egyfajta szerzői én, ráadásul meglehetősen vicces, játékos formában. A szövegei a többi perszonázséval kiegészülve pedig létrehoznak egy nagyon furcsa (sokszor drogos trippre emlékeztető) gondolati, nyelvi víziót, aminek az érdekessége, hogy nem záródik be, hanem elkezd játékba, interakcióba lépni egy csomó mindennel. Színházi- és drámai konvencióktól kezdve, a nyelvfilózófián át, a popkulturális jelenségektől kezdve a cyberpunkig (nem) bezáróan még egy rakat dologgal.

A dráma külön érdekessége még, hogy teli van számtalan tévesztéssel és elütéssel (rögtön a legszembetűnőbb, hogy a címben Top, a szöveg többi részében pedig Tot szerepel). Ebből a szempontból abszolút campnek tekinthethető a szöveg. Az esetlegességnek, töredezettségnek, az elrontottságnak ilyen erős hangsúlyozása nyílt támadás az Egész, a tökéletesség, a megismerhető, felépíthető, és megérthető valóság ellen.

Akit érdekel, innen letöltheti a drámát.

Nincs végzet

Az volt a nagy talány szerte a világon, hogy vajon mit tud kezdeni a hírhedt McG a Terminátor mitológiával. Teljesen értelmetlen volt még feltenni is ezt a kérdést, nemhogy elgondolkozni rajta és jóslatokba bocsátkozni, titkos remények mögé (mint pl. Christian Bale személye) bújni. Egyrészt mivel a legutóbbi rész gyakorlatilag úgy tüntette el a Terminátor saga várázsát, mint a rómaiak Karthágót. Másrészt meg remélhetőleg mindenki tisztában volt vele, hogy egy olyan embertől nem várhatunk egy tisztességes rebootot, aki képes volt kettő (!) darab Charlie angyalait rendezni, ráadásul hivatalosan három betűből áll a neve.

A történet rendkívül egyszerű. Ellenállás vs. Terminátorok. Meg van a titkos jel, amivel le lehet állítani a robotokat, úgyhogy mindenki készül a nagy bevetésre, a Skynet bázis ellen San Fransiscoban. Élükön John Connor (Christian Bale) egészen addig, amíg meg nem tudja, hogy emberek vannak a bázison fogva tartva, köztük az egyik az apja, Kyle Reese (Anton Yelchin). Itt jön ugye megint az a csúnya tér-idő koontinuum, ha megölik Kyle Reese, nem lesz Connor. Jön a szembeszállás a főnökséggel, magánakció, foglyok kiszabadítása és a Skynet bázis lerombolása. Ezzel még semmi baj nem is lenne, ha aláraktak volna egy épkézláb forgatókönyvet, rendes karaktereket, meg nekik valami normális motivációt. Három emberre, plusz ugye a robotokra épít az egész story, gyakorlatilag a többi szereplő teljesen felesleges és ráadásul indokolatlanul sokat szerepelnek. Egyik női karakterről sem tudták el dönteni, hogy mi a szerepük, volt egypár mondatuk, az érzelmi szálat se vitték túlzásba (szerencsére), volt egy-egy csók, ezenkívül gyakorlatilag teljesen üresek voltak, de akkor meg minek kerültek be filmbe?! A befejezés meg külön aranymálnát érdemelne, erre születni kell, hogy valami ennyire nyálasat alkosson az ember.
Sokáig lehetne sorolni a forgatókönyv hibáit, egyértelműen ez a gyenge pontja a filmnek, de ugye ez egy nyári blockbuster, szóval „agyat ki” üzemmódban tanácsos nézni, csak a látványra koncentrálva. Megpróbálkozhatunk vele, de így se lesz sokkal izgalmasabb a film. Úgy látszik ehhez is kevés volt Mc „Full Throttle” G. Ha jószívű vagyok, akkor max. 3-ason pörög végig a film. Az adrenalinszintem nemhogy nem nőtt egyik akciójelenet alatt sem, inkább szépen lassan csökkent. Az effektek meg a látványvilág is csak próbált megfelelni a 2009-es mércének. Komolyan gondolták, hogy Marcus félig lerobbantott arca faszán néz ki?

Nem is nagyon szeretnék több szót pazarolni. Akármennyire is csalogató a Terminátor hívószó, meg esetleg Bale neve, ne menjetek el megnézni a filmet. Utólag én is örülnék, ha megvártam volna, míg valaki megveszi dvd-n és kölcsönkérem, vagy neadjisten kijön egy jobb dvdrip. Buta, unalmas, ráadásul ronda (és akkor még a fölösleges kamermozgásokról nem is szóltam) akció film a Terminátor: Megváltás, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy egy nagyon gyenge popcorn mozit vagy egy költséges b-filmet láttam.

Terminator: Megváltás (Terminator Salvation) 2009, USA/GER/UK/ITA, 115 p, Rendező: McG, Szereplők: Christian Bale, Sam Worthington, Anton Yelchin

Űrszekerek térsebességen

Kicsit ugyan később, mint midenki más, de végre nekem is jutott időm, hogy megnézzem a nyár egyik legjobban várt blockbusterét, a Star Trek franchise rebootját, amit nem más dirigált, mint az új mystery-master a házban, J. J. Abrams. Igen, ez a csávó találta ki a Lostot, a Ben Affleck feleségével készült Aliast, ő producerálta a Cloverfieldet, most pedig a Fringe című sorozatát írja a FOXnak (a Mission Impossible III-at meg felejtsük el inkább). És úgy tűnik valamit nagyon tud, mert a sorban tizenegyedik Star Trek film egy iszonyat szórakoztató darab lett, nagy esélyes a „nyár legjobb blockbustere” címre.

A filmek története a nyárhoz közelítve egyre egyszerűbb és butább lesz, itt a két írónak Alex Kurtzmannak és Robert Orcinak (akik egyébként társkreálói a Fringenek) pont sikerült egy olyan középutat megtalálni, hogy a film abszolút szórakoztató, pörög az első jelenettől fogva és csak egy kicsit érdekesebb és okosabb a sztorija, mint, hogy az zavaró lenne. A történet a már ikonikussá vált karakterek előtti generációval indít. A U.S.S. Kelvint megtámadja fekete lyukból érkező óriási romulán űrjármű, Spockot keresik, majd az újdonsült kapitánnyal, George Kirkkel együtt felrobbantják az egész hajót. Közben Kirk fia megszületik a mentőkabinban, ő lesz a James Tiberius. Felnő, felveszik az űrflottához, az első küldetése pedig a U.S.S. Enterprisera vezeti és persze bele a legnagyobb lecsóba újra a romulánok és Nero ellen.


Film legnagyobb erőssége az oltári jó kaland hangulat és az atmoszféra és a jövőkép nem túl komplex megalkotása. Sokat segít, hogy nagyon figyelnek a részletekre. Kezdve azzal, hogy a nagyrészt emberi társaság között néha-néha felbukkan egy idegen figura (biztos külföldi egyetemisták), egészen a csillogó villogó ruhákon, díszleteken (meg persze az effekteken) át, az ötletesen egyedi operatőri munkáig. Sokaknál egyébként ez az, amit kritizáltak főleg a túlzott lens flare effekt miatt. Pedig a lens flare az egyik fontos eleme az egész világ megteremtésének, igazából ettől is csak csillogóbb, gazdagabb, szebb lesz a film jövőképe. A másik dolog pedig a kamera lassú imbolygó hintázó mozgása a hajókon. Lehet, hogy fölösleges, de a nézése közben kicsit mi is az űrben lebegünk az Enterprise fedélzetén. Az egész egy oltári steril, emberuralta környezetben játszódó akciófilm, ahol még az Anton Yelchin által alakított karakter se túl cheesy ahhoz, hogy elrontsa a film élvezetét.
Nagy bátorság volt egyébként, hogy ezzel a szereplő gárdával indították újból a nulláról a Star Trek univerzumot. Így utólag elég nehéz lenne másokkal elképzelni, hiszen a megfiatalított legénység fiatal színészeket kíván. Talán a Kirköt alakító Chris Pine az, akinek még párszor bizonyítania kell, hogy nem csak egy nyálas szépfiú, de pozitív meglepetés volt látni a vásznon. Elég jól hozta a tesztoszteron túltengésben lévő, ifjú kalandvágyó kapitány. Zachary Quinto egyetlen arckifejezése pedig pont jónak bizonyult Spocknak, még talán az őstrekkiek is meglátják benne a fiatal Leonard Nimoyt (akinek egy viszonylag hosszú cameo jutott). Minden szereplőnek jut valami vicces beszólás, de a komikus szál legerősebb része egyértelműen Simon Pegg, akinek a karaktere az egyik legjobban eltalált a filmben, minden beszólása mosolyt csalt az arcomra. Sajnos viszont a tökös főgonoszt nem sikerült megteremteni, (a Devastator már az előzetes alapján sokkal burtálisabb, mint Nero) Eric Bana nem tud túl gonosz lenni, van egypár idióta egymondatosa, de a hajója fenyegetőbb, mint bármelyik beállítás a gonosz tetovált vicsorgó fejéről. Összességében mindenki jó volt a szerepére és a karaktereket is sikerült úgy eltalálni, hogy frissek legyenek, de látszódjon rajtuk a, hogy hova tudnak fejlődni a jövőben, hogy ők bizony a U.S.S. Enterprise legénysége.


Annyi előnyöm származott a kései cikkírásból (bár Jon Favreau is csak tegnap látta, bár ő kicsit talán elfoglaltabb), hogy kiderüljön, hogy nem csak én vagyok egyedül, aki alig látott pár részt a sorozatból vagy a filmekből (személy szerint egyet láttam a TOS-ból, de abból szeretnék többet, viszont Patrick Stewart abban a fekete-piros egyenruhában már ránézésre is mindig idegesített), de rendkívül jól szórakozott, mi több. A blockbuster szezon elkezdődött méghozzá baromi jól. Az első pillanatoktól pörgő rendkívül látványos film a Star Trek, már most készülök a folytatásra, ami remélhetőleg beigazolja, hogy a felébredhet egy tetszhalott franchise méghozzá úgy, hogy nagyon nem szarik magasról az örökségre mégis megújult és (nem olyan HSM értelemben) fiatalos tud lenni.

Star Trek (2009, USA) 127 p, Rendező: J. J. Abrams, Szereplők: Chris Pine, Zachary Quinto, Eric Bana, Bruce Greenwood