In memoriam James Douglas Morrison (1943-1971)

Hogy a zenei világban ne csak Michael Jackson közelmúltbéli haláláról beszéljünk, ideje megemlékezni a rockvilág egyik legfontosabb egyéniségéről és zsenijéről, a The Doors zenekar alapítótagjáról, a fiatalon elhunyt Jim Morrisonról. A botrányairól elhíresült énekes, dalszövegíró költő és rendező 1943. december 8-án Melbourne-ben (Florida) született, és napra pontosan 38 évvel ezelőtt, 1971. július 3-án, Párizsban hunyt el.

Jim Morrison a kaliforniai UCLA filmtagozatára járt, ott ismerkedett meg Ray Manzarekkel akivel később - az egyetemet otthagyva – 1965-ben megalapították a The Doors zenekart. Ray felelt a billentyűkért, a dobszerkó mögött John Densmore ült, a gitáros pedig a legfiatalabb Robby Krieger volt.

Első albumuk, The Doors címmel jelent meg ’67-ben, és nem is csoda, hogy olyan számokkal, mint a Break on Through, a Light My Fire vagy a The End, azonnal felfigyelt rájuk a nagyérdemű.

Jim felvette a Mr. Mojo Risin becenevet, mely a Jim Morrison anagrammája, de a Celebration of the Lizard c. híres verse miatt The Lizard Kingnek is nevezték.

A '60-as évek egyik szexszimbóluma nem idegenkedett a kábítószerektől és az alkoholtól sem, fellépéseinek többségén önkívületi állapotban énekelte el misztikus költeményeit. Egyik koncertjén történt incidense miatt 6 hónap letöltendő szabadságvesztésre, és 500 $-os pénzbírságra ítélték, azonban még a büntetés végrehajtása előtt meghalt.

1971-ben Jimi Hendrix és Janis Joplin rejtélyes halála után néhány hónappal Jim Morrisont 27 éves korában holtan találták fürdőkádjában. A hivatalos jelentések alapján a halál oka szívinfarktus volt, sokan úgy gondolják, hogy kábítószer-túladagolás vetett véget életének, de van egy olyan tézis, miszerint az Egyesült Államok kormánya Jimi Hendrix és Janis Joplin után Jim Morrison ellen is merényletet követett el.

Mr. Mojo-t a párizsi Pére Lachaise temetőben helyezték végső nyugalomba.

Életéről Oliver Stone készített filmet The Doors címmel, melyben Val Kilmer játssza a kicsapongó életet élő énekest.

Jim Morrison és zenekara olyan nagy előadókra is hatással volt, mint Patti Smith, Nick Cave, Billy Idol vagy Iggy Pop.

Természetesen más sztárokhoz hasonlóan Morrisonról is terjesztették, hogy nem halt meg, csak el akart tűnni a reflektorfényből. Halhatatlanságának bizonyítéka, hogy szerzeményei közel 40 évvel a halála után is közkedveltek, többen feldolgozták (és kétségkívül fogják is) és próbálják utánozni.

Snoop Dogg is feldolgozta

White Denim - Fits

A texasi Austinból származó White Denim végre kijött, a rajongók által már olyannyira várt második, Fits című nagylemezével. A valódi független zenekarként funkcionáló trió teljesen szokatlan felépítésű dalairól ismert. Már a tavalyi első albumuk, a Workout Holiday is tele volt jobbnál-jobb, kicsavart, váratlan basszusfutamokkal építkéző, három perc körüli, bluesos garázsrock számokkal, azonban a mostani lemezen még ennél is tovább mennek. Már ami a klasszikusok megidézését illeti. A Fitsen ugyanis sokkal markánsabban jelennek meg a 60-as, 70-es évek hangjai, különösen (a már említett garázsrock mellett) a pszichedélia (pl. a Mirrored and Reverse-ben) és a Led Zep-féle hard rock (pl. az All Consolation). Azonban az album igazi meglepetését nem is ezek a rocktörténelemből vett beidézések szolgáltatják, hanem a lemez második felében megjelenő, már a tágan értelmezett rockzenétől is eltávolodó stílusgyakorlatok, amilyen a Marvin Gaye-t idéző, soulos I’d Have It Just The Way We Were vagy a lemez felénél feltűnő, teljesen váratlan lebegős, már-már dubos, instrumentális Sex Prayer. De ebbe a sorba illeszthető az albumot záró két szám, az akusztikus gitárral indító, felemelő Regina Holding Hands, és az előbbi hangulatát továbbvivő, letisztult Syncn, amelynek végén lévő lálázás bebetonozza azt a felhőtlen, boldogságot, ami lényegében nemcsak az egész lemezből, hanem magából az együttesből is sugárzik.

Persze attól függetlenül, hogy itt vérbeli örömzenélésről van szó, nem biztos, hogy maguk a dalok is működnek. Én eléggé elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban (egyszerűen imádnivaló, ahogy ebből a DIY-attitűdből kihozzák a maximumot), de azt el kell ismerni, hogy egyes dalokat túlságosan is szabadjára engednek, ami miatt nem alaptalanok azok a kritikák, amelyek szerint a White Denim jobban tenné, ha egy kicsit visszavenne ebből, a gyakran kaotikus sokszínűségből az egységes hangzás irányába. Ennek ellenére a White Denim nem okozott csalódást, és megmaradt napjaink egyik legizgalmasabb, legígéretesebb együttesének.

Jacko ömlesztve

Az utóbbi pár napban akárhova kattintottam a neten mindenhol Michael Jacksonba botlottam (gondolom ezzel mások is így vannak, akik nem csak magyar portálokat olvasnak). Az olyan mértékadó lapoktól kezdve, mint a Guardian, vagy az Independent, a legkülönbözőbb profillal rendelkező zenei blogokon keresztül egészen Pándi Balázs sajátos, velős bejegyzéséig mindenhol megemlékeztek róla. Ez ugye egyrészt azt jelenti, hogy igazam volt, másrészt viszont azt, hogy nagyon sok érdekességre bukkanhatunk vele kapcsolatban. Ezekből szemezgetek egy kicsit, aztán megígérem, nem beszélünk róla többet (hacsak ki nem derül, hogy meg sem halt).
Az egyik legjobb írás talán a Guardian (pontosabban, annak vasárnapi kiadása, a The Observer) hasábjain jelent meg. Itt olvasható, nem rövid, de megéri átrágni magunkat rajta. Szintén a Guardianban olvasható egy, kizárólag Jackson sikereinek társadalmi hatásával foglalkozó cikk. És még mindig a Guardian, ahol egyébként is külön rovatban foglalkoznak, Európa egyik legnagyobb (épp a hétvégén megtartott) szabadtéri, zenei összejövetelével, a Glastonbury fesztivállal. Jacko univerzális ismertségét és hatását pedig mi sem mutatja jobban, mint, hogy (az egyébként mainstream popzenével nem igazán foglalkozó) Glastonburyben is az ő halála volt a téma. Erről egy videó itt, és egy-két rövid írás arról, hogy a fellépők és a közönség hogyan reagáltak minderre itt és itt.
A szintén angol Independent napilap is több érdekes cikket hoz a témával kapcsolatban (lásd ezt), de a személyes visszaemlékezésektől és sablontémáktól eltérő kommentárt is találni, Egy tragédia. De mi lesz a gyerekeivel? címen.
Átugorva az USA-ba, a new yorki, ingyenes napilap, a Village Voice netes kiadása előszedte archívumából a Jackoval foglalkozó cikkeket, kezdve a Jackson 5 korszaktól. Ez talán a legjobb összeállítás, amivel találkoztam, tele jobbnál-jobb képekkel. Itt található (plusz, ami lemaradt az itt). Egy rövid bejegyzés erejéig még a The New Yorker is megemlékezik róla, kifejtve mekkora hatással volt még Manu Dibango-ra is (meglehetősen furcsa, és váratlan, bár jól alátámasztott párhuzam). A The Washnigton Post pedig, többek között, összegyűjtötte Jackson legnézettebb tévés fellépéseit (ez utóbbi, via comment:com).
Természetesen a zenei blogok sem hagyhatták szó nélkül az esetet (ha már Glastonburyben is ez volt a téma). Az egyik legfontosabb, legfőképp indie-vel és mindenféle barkácspop-rock-elektronikus zenével foglalkozó oldal, a Stereogum egy igazán korrekt írásban búcsúzik a sztártól, amiben ráadásként nemcsak különböző, a fenti stílusokban alkotó előadók mesélnek Jacksonhoz kapcsolódó élményeikről, hanem a cikk végén meghallgatható a Billie Jean egy korai, demo változata. Ha másért nem, ezért kihagyhatatlan. Szintén különböző előadök reakcióit gyűjtötte össze a Pitchfork. De ha esetleg valaki még több, különböző Billie Jean-t szeretne hallani, az megteheti a Fong Songs blogon, ahol ezen kívűl van még Thriller, Black or White vagy épp Smooth Criminal átdolgozás is. A The Hood Internet nevű mash-up blog, pedig nem mással mint egy mash-uppal emlékezik.
Aki pedig ezek után ritka családi fotókat akar nézegetni, az megteheti a hollywoodi pletykaoldalon, a TMZ.comon (ahol egyébként a világon elsőként volt olvasható Jacko halálhíre).
Na, hát nagyjából ennyi volna. Lehet sírni, nevetni, érdeklődni. Közömbös úgysem lesz senki. Azt pedig már meg sem említettem, hogy a Time magazin egy teljes különszámot állított össze az emlékére (2001. szeptember 11. óta először).

Kezdetét vette a DumDum Győrben

Tegnap kezdetét vette a vasárnap reggelig tartó elektronikus fesztivál a győri Aranyparton. A jegyárak más nyári fesztiválokhoz képest barátságosnak mondhatók (napijegy: 3000.-, bérlet: 6200.-), ez persze adódik abból is, hogy a nagyobb fesztiválokon megszokott temérdek előadó helyett itt mindössze 3 zenei színpad programjából szemezgethetünk.


A felhozatal ennek ellenére sem gyenge, tegnap Palotai után a brit Audio Bullys és a francia DJ Feadz szórakoztatták a még foghíjasnak mondható közönséget (és persze minket - hiszen ott voltunk), de a fesztivál nagyjai még hátravannak, így valószínűleg a rossz idő ellenére is többen zarándokolnak el az utolsó két napra.
Ma este Paolo Mojo, Darren Emerson és a Freestylers DJ Set is képviselteti magát az ígéretesnek mondható rendezvényen. A szombati zárónapon a King Unique, Florian Meindl és Oliver Huntemann lesznek az igazán nagy nevek, akik miatt kár lenne otthon maradni.

Aki teheti (és aki szereti) a rossz idő ellenére is menjen, esőtől sem kell annyira megijedni, hiszen a zenei sátrak esőbiztosnak mondhatók.
Győr pedig amúgy is megér egy misét!

A király halott

Éjfél körül jött a hír, elhunyt Michael Jackson. Nem kívánok tipikus nekrológot írni róla, pontról pontra végig venni sikereit (legnagyobb példányszámban eladott lemez stb..), legjobb lemezeit (kezdve a Jackson 5 legnagyobb sikereitől, az Off the Wall tökéletes diszkóslágerein és a Thriller címadójának mai napig elképesztő klipjén keresztül egészen a History megalomán társadalomkritikus dalaiig) vagy épp molesztálós botrányait. Megteszik ezt majd sokan a nap folyamán. Pedig teljesen fölösleges, mert ezeket mindenki ismeri. És ezt értsd úgy, hogy tényleg MINDENKI. Ez az, ami egészen hihetetlen, és felkavaró Jackoval, illetve halálával kapcsolatban. Hogy, aki az elmúlt harminc évben bármilyen szinten is kapcsolatba került a külvilággal, a médiával az ismerte Michael Jacksont, elcsípte valamelyik számát, látta, ahogy kifehéredve, egyre törékenyebben integet csillogó gyémántokkal kirakott ruhájában. Ő volt az ultimate szupersztár. Soha, senki nem volt olyan ismert a popszakmában, mint ő (talán a Beatles fiúk, meg Elvis de ők még a totális médiauralom előtt élték zenitjüket).

Ennek oka pedig roppant egyszerű. Amellett, hogy olyan erős menedzsmenttel rendelkezett, úgy mozgott, olyan gigantikus showműsorokat adott, mint talán senki más rajta kívűl, volt még egy kivételes tulajdonsága: kurva jó dalai voltak. És ez mind, egyszerre senkinek se jött össze. Se Madonnának, se George Michaelnek senkinek. Valami mindig hiányzott a többieknél. Ezért nem volt képes más olyan univerzális hisztériát kiváltani, mint ő. És ezért van az, hogy még a legszőrösszívűbb, legcinikusabb zenekritikusok is elismerik legnagyobb slágereinek zsenialítását.

Amióta feltűnt a hír az interneten, az első RIP-aztakurva tengelyen mozgó hozzászólások után rögtön kialakult egy vita magának a halálesetnek a hatásáról. Arról, hogy minek is tekintsük ezt. „Pusztán” egy kivételes sztár távozásának, vagy esetleg annál jóval többnek, valamiféle korszakhatárnak? A kérdésre nyilván nem adható egyértelmű válasz, de annyi biztos, hogy Michael Jackson volt a legnagyobb alakja a 80-as, 90-es évek gigantikus showbusiness popjának, és nem lenne meglepő, ha az utókor ezen (az egyébként régóta szétforgácsolódó) korszak utolsó, jelképes pillanatának az ő halálát tekintené majd. Ugyanis most fog igazán szembeötleni az a folyamat, ami már eddig is jelen volt, hogy „a szórakoztatóipar legnagyobb állócsillagai folyamatosan lepotyognak, a helyükön pedig senki nincs” (ahogy azt Benei Péter nagyon helyesen írta a tumble-blogján). Akárhogy próbálkozik Justin Timberlake, vagy Rihanna, vagy akárki. Nem lesz itt már egy olyan ember se, aki képes lesz ehhez hasonló reakciót kiváltani az emberekből.

Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen az internet (ami ennek az egész folyamatnak a kiváltója és katalizátora volt), és a letöltésmánia annyi remek zenét, és olyan szintű demokráciát eredményezett az emberek számára, amennyit a Beat it idején még elképzelni sem lehetett volna. Az azonban mindenképp elgondolkodtató, hogy harminc-negyven év múlva melyik zenésznek a halálhírére fognak az emberek New York szerte az utcára vonulni, hogy nemcsak virrasztással, hanem táncolva és énekelve tisztelegjenek előtte, vagy lesz-e olyan előadó, aki miatt a CNN hajlandó lesz több órás Breaking Newst készíteni. És ami a legfontosabb, kinek a halálhíre fogja elérni azt, hogy, ha csak egy napra is, de elsődleges beszédtémát biztosítson a mai világ mikrodarabokra hullását leghűebben tükröző különböző internetes oldalak felhasználóinak? Valószínűleg senki. Ha így nézzük Jacko halála valóban a szórakoztatóipar egy már letűnt korszakának utolsó pillanata.

zenében nyomul David Lynch

Mostanában több zenei vonatkozású hír is felröppent David Lynch-csel kapcsolatban. Néhány hónapja videoklippet rendezett Mobynak, június végén pedig közre adja a Fox Bat Strategy: A Tribute to Dave Jaurequi című lemezét, amit még 1994-ben írt meg és rögzített. A hamarosan megjelenő lemezt Lynch az album felvételeiben segítséget nyújtó Dave Jaurequi emlékére adja ki, a címben szereplő, és a felvételekben kulcsszerepet vállaló gitáros-énekes 2006-ban hunyt el. A korongon hét szám szerepel majd, mindet Lynch írta és ő volt a számok producere is.

A számlista:

Fox Bat Strategy: A Tribute to Dave Jaurequi

1. “They Go Down”

2. “Lost on Cahuenga”

3. “Almost an Angel”

4. “Shoot the Works”

5. “You’re the One”

6. “Rollin’ Down With You”

7. “I Dream of You”


forrás: est.hu
music.ninemsn.com.au

Tervezzünk jó előre

Tudom, hogy mindig csak ajánlok, de hát annyi érdekes, jó dolog történik körülöttünk, hogy nincs más választásom. Most két időben nagyon távoli programra hívnám fel a figyelmét mindenkinek. Természetesen zenéről van szó és természetesen kihagyhatatlan mindkettő.

Először is: augusztus 6.a és 9.e között, immár negyedik alkalommal lesz megtartva az Off Fesztivál, a dél-lengyelországi Myslowicében. Ezen a rendezvényen (amely tökéletesen reprezentálja egyrészt a lengyelek remek zenei ízlését, másrészt a mi fájdalmas lemaradásunkat ezen a téren) hihetetlenül olcsón hallgathatunk meg hihetetlenül jó fellépőket, idén a négynapos jegy mindössze 150 zlotyba, jelenlegi árfolyamon kb. 10500 forintba fog kerülni, ami ugye majdnem megegyezik egy Sziget napijegy árával, felhozatalában azonban jócskán ráver a mi nagy közép-kelet európai vurstlinkra (aminek persze megvannak a maga előnyei). Tavaly már volt szerencsém részt venni a fesztiválon, és ugyan már akkor is volt néhány nagy név (többek között: Mogwai, British Sea Power, Of Montreal, Clinic stb.. plusz egy legenda James Chance, na meg levezetésnek egy Iron & Wine koncert) idén úgy tűnik még ennél is többre számíthatunk. Az eddigi, hivatalosan bejelentett fellépők között ugyanis ott van a már-már legendás, pszichedelikus és space-rock jelzőkkel ellátott Spiritualized (myspace, last.fm), a zenei sajtó által imádott, nagyratörő, power-popos gitárzenében utazó The National (myspace, last.fm), az idén harmadik lemezét megjelentetett, „post-pop-punk” The Thermals (myspace, last.fm), a hardcore-punkot valami iszonyatos energiával és egészen frissen játszó Fucked Up (myspace, last.fm), a hasonlóképp erőteljes, zenei stílusokat keverő Crystal Antlers (myspace, last.fm) vagy épp a hipnotikus minimál technot készítő, svéd The Field (myspace, last.fm) is. Mindez pedig még messze nem minden, az eddigi névsor a fesztivál hivatalos lapján olvasható. Közben pedig a last.fm-en folyamatosan jelennek meg az új nevek, nemrég például a teljesen széttorzított, punkos surf-rockot játszó Wavves (myspace, last.fm) került fel a listára. De ez még korántsem a teljes line-up. Egészen elképesztő az ár-érték arány ezen a fesztiválon (már bocs ezért a kifejezésért, de akár úgy is mondhatnánk, hogy baromi olcsó egy adag jóérzés). Ráadásul itt még azon sem kell aggódni, hogy lemaradunk valamiről, ugyanis (már ha megmarad az eddigi rendszer) a három nagyobb színpad közül mindig csak az egyiken szól a zene. Nincs tehát más hátra, menni kell tényleg. UPDATE I: A négynapos jegy már el is fogyott, de ez szerencsére, csak a Tiny Vipers nevű (egyébként nagyon jó) singer-songwriter hölgyről való lemaradást jelenti. UPDATE II: A Wavves koncert elmaradására nagy esély van, tekintettel arra, hogy lemondták az európai turnéjukat, miután a barcelonai Primavera fesztiválon Nathan Williams (lényegében maga a Wavves) teljesen hülyét csinált magából (részletek itt olvashatóak).

A másik hír már Magyarországhoz kapcsolódik, és egyébként sokkal örömtelibb, mint az előző. Augusztus 31.én ugyanis, a Budapest Sportarénában először lép fel kishazánkban Leonard Cohen (magyarul róla itt meg itt). Most előre figyelmeztetek mindenkit, hogy nagyon elfogult ajnározás következik, én ugyanis részben a kanadai mester dalain nőttem fel. A munkásságát először íróként kezdő Cohen meglehetősen idősen, 33 évesen adta ki első lemezét 1967-ben Songs of Leonard Cohen címmel (igen, már 75 éves az öreg), amelyen nagyrészt az egyszál gitáros, singer-songwriter Cohent előtérbe állító dalok találhatóak emberi kapcsolatokról, vallásról, fájdalomról, tehát azokról a témákról, amikről a dalai nagy része szól mind a mai napig.

Zeneileg ez a vonal egészen a Phil Spector által tönkrevágott, 1977-es Death of a Ladies Man-ig megmaradt (bár már az azt megelőző, beszédes New Skin for the Old Ceremony-n is kezdett eltávolodni a korai, puritánabb hangzástól). Ezek után keveset hallatott magáról (egy, nem túl erős albuma jelent csupán meg ekkoriban), hogy aztán egy kis ugrással az 1984-es Various Positionnel és az azon szereplő, kivételesen gyönyörű (és azóta százak által feldolgozott) Hallelujah című opusszal megkezdje második fontos alkotói korszakát, amit ezen kívűl az I’m Your Man (1988) és a The Future (1992) lemezek fémjeleznek. Ezeken az albumokon sokkal színesebb, a korszak változásaira reagáló zenei megoldások, hangszerelés található (sok szintetizátor, női vokál előtérbe helyezése), Cohen hangja pedig a korai magas hangfekvésből jóval mélyebbre már-már Tom Waitses mélységekbe került. Aztán következett egy újabb szünet (konkrétan egy öt éves pihenő, és/vagy útkeresés egy Zen buddhista központban), minek utána 2001-ben kiadta új lemezét, Ten New Songs címmel, ami ha (egy-két dalt leszámítva) nem is tör fel olyan magasságokba, mint mondjuk az I’m Your Man, de nagyon erős album, ami szintén elmondható a 2004-es Dear Heatherről is. Azóta új lemez nincs, van viszont helyette világkörüli turné, amit egyesek szerint a mester pénzügyi nehézségi indokoltak (amit pedig menedzsere azzal, hogy megkopasztotta 5 millió dollárral), de végül is az ok lényegtelen. A lényeg az, hogy végre élőben láthatjuk és hallhatjuk ezt a 75 éves énekes-dalszerzőt, aki valóban azon kevés előadók közé tartozik, akik nélkül teljesen másképp festene a mai, tágan értelmezett könnyűzene világa. Neki még talán egy haknit is megbocsátanánk, de az eddigi visszajelzések szerint ettől nem kell tartanunk. Valószínűleg egy felejthetetlen este lesz. És akkor a pont az i-n, minden idők egyik leggyönyörűbb száma, amit csak ilyen gagyi, lemezborítós videóban embeddelek ide, mert az élő verzió épp annyival gyengébb, amennyivel több hangszer van benne (felhívnám a figyelmet a szövegre):

Burial-Four Tet közös EP - mi a szösz?

Irogatom a beadandómat, aztán pihenés közben mibe futok bele a neten? Hát nem egy Burial/Four Tet kollaborációba? Az EP még annyira friss, hogy last.fm-en is alig hallgatták, szóval most nagyon up-to-datek vagyunk. Hogy pontosan mi ez, meg hogyan azt most nem tudom megmondani, mert 1. nincs most időm végignyálazni a guglit ezért, 2. ha lenne se biztos, hogy kiderülne sokkal több, ismerve Burialt.

Annyit azért elmondok gyorstalpalónak, hogy a két srác napjaink legfontosabb producerei között van számontartva. Four Tet már jó régóta szállítja a megbolondított, csilingelős-recsegős akusztikus elektronikáit, míg az egészen tavaly nyárig anonim Burial két, dubstepbe sorolható albumot készített, amit szokás a műfaj legjobb darabjai közé besorolni. Ez a két úriember dobta tehát össze, amilye van. A végeredmény meg egyszerűen zseniális. A Moth kicsit keményebb 4/4 alapon, de összességében nagyon finoman építkezve hipnotizál, míg a Wolf Cub erőteljesebb Burial-hangzással, széttördelt dubsteppel, a háttérben viszont a Four Tettől megszokott akusztikus kísérettel nagyjából tartja a szintet (a végén egy rövid, de hátborzongató női vokállal).

Manapság, amikor minden hónapokkal előre le van fixálva, és annyira nehéz meglepetést okozni, igazán üdítő egy ilyen megjelenés. Különösen ha ennyire jó, mint ez. Direkt linket nem adok, mert megtalál a Jeszenszky, de én ezen a blogon leltem rá.

Gondryból sosem elég

Elkészült a kiegészítés végre a „Work of Director …” sorozat egyik legérdekesebb lemezéhez, ami Michel Gondry munkásságával foglalkozik. Az egyenlőre (?) csak a hivatalos Gondry-oldalon elérhető DVD majdnem háromórányi videót és nagyon sok „behind the scene” extrát tartogat. A klipek között szokás szerint ott van Björk meg a Radiohead, de van Beck, Rolling Stones és Paul McCartney is, csak, hogy párat említsünk.

Ezek alkotják a lemez magját, de nem feledkezhetünk meg az Other Works menüpontról sem, amiben olyan videók kaptak helyet, mint például, amikor Gondry kirakja az orrával a rubik kockát, vagy a Hardest Button to Button Simpsons féle paródiája is. Akit eddig nem győztem volna meg, hogy ugyanúgy, mint az első dvd ez is a mustbuy kategóriába tartozik az nézzen a borító alá, ott a teljes tartalomjegyzék.

MICHEL GONDRY 2: MORE VIDEOS contains the following videos:

MUSIC VIDEOS:
1. Michael Andrews ft. Gary Jules "Mad World"
2. Paul McCartney "Dance Tonight"
3. Thomas Dolby "Close But No Cigar"
4. Björk "Declare Independence"
5. Steriogram "Walkie Talkie Man"
6. The Willowz "I Wonder"
7. Beck "Cellphone's Dead"
8. The White Stripes "The Denial Twist"
9. Donald Fagen "Snowbound"
10. Cody ChesnuTT "King of the Game"
11. Sinead O'Connor "Fire On Babylon"
12. Queen with Wyclef Jean ft. Pras & Free "Another One Bites the Dust"
13. Radiohead "Knives Out"
14. Dick Annegarn "Soleil du Soir"
15. Sananda Maitreya "She Kissed Me"
16. Sheryl Crow "A Change Would Do You Good"
17. The Black Crowes "High Head Blues"
18. Leafbirds "It Can All Be Taken Away"
19. The Rolling Stones "Gimme Shelter"
20. Energy Orchard "How the West Was Won"

MICHEL GONDRY 2: MORE VIDEOS contains the following special features:

BEHIND-THE-SCENES:
1. Behind-the-Scenes Of The White Stripes "The Denial Twist"
2. Behind-the-Scenes Of Beck "Cellphone's Dead"
3. Behind-the-Scenes Of Paul McCartney "Dance Tonight"
4. Behind-the-Scenes Of Radiohead "Knives Out"
5. Behind-the-Scenes Of Steriogram "Walkie Talkie Man"
6. Behind-the-Scenes Of Björk "Declare Independence"

OTHER WORKS:
1. The Simpsons Parody Of The White Stripes Video
2. Booker T and The Michel Gondry's
3. Michel Gondry Solves A RUBIK'S CUBE With His Feet
4. Michel Gondry Solves A RUBIK'S CUBE With His Nose
5. Jack Black Beats Michel Gondry WIth His RUBIK'S CUBES
6. Herve Di Rosa "Viva Di Rosa"
7. Conan & The Big Head
8. Paul Gondry's The Willowz "Take A Look Around"
9. How To Blow Up A Helicopter (Ayako's Story)
10. Forum Des Images "L' Histoire De L'Univers"