Fröccsöt és cirkuszt a népnek!

Újra itt a kánikula, az előrejelzések, az időjósok és a látnokok szerint is durvább lesz, mint a tavalyi. Mit tesz ilyenkor a jó magyar ember, aki nem akar a saját levében megfőni és elpárologni a forró flaszteren? Természetesen folyadékot pótol. A hasznosat a kellemessel meg úgy lehet összekötni, hogy kellemes alkoholos löttyökkel teszi ezt, és máris megvan az alaphangulat egy esti tincitáncihoz. A trendik és gazdagok koktélokkal, aki nem szereti a mixeket és a pénztárcáját is próbálja menteni az söröcskével, aki pedig teljesen le van égve az fröccsöt kér a kocsmapultnál.Legalább is ez a sztereotípia, ami lassan a „long drinkek” körül kialakul. De pont ez az, amin változtatni szeretne a Nemzeti Bormarketing Program. A fröccsöt, mint a nyár leghűsítőbb italát, megpróbálja a neki megillető rangra visszatornázni, és milyen jól teszik, hiszen fröccsöt inni jó.
A fröccs minden ízében magyar ital. A bor kultúránk és turisztikai vonzerőnk egyik alapköve, a hozzáöntött szikvizet (=szódát, ami ráadásul felettébb egészséges) az 1820-as években találta fel Jedlik Ányos. Fröccsöt inni pedig legszakértőbben Krúdy Gyula tudott. Szóval az ital egy mérföldkő, sajnos ma mégis legtöbben úgy kezelik, mint holmi „munkás kísérő italt”, ráadásul kialakult a fröccsbor elnevezés is, ami egy abszolút hülyeség. Van rossz bor, és jó bor. Rossz borból még lehet közepes fröccs, viszont a jó bor magában finom és egészséges, szódával keverve még hűsítő is. A fröccsöt nagyon sokféleképpen lehet inni, van kis-, nagy-, házmester, maflás, krúdyfröccs, hogy csak párat említsek. De mindez, sok egyéb hasznos infóval együtt megtalálható a kampány alapjául szolgáló siteon.
Az oldal maga egyébként nem egy nagy durranás, a különböző menüpontokhoz illesztett állatok teljesen értelmetlenül vannak kiválasztva és az elhelyezésük (a csigán és katicán kívül) hagy némi kívánni valót maga után. Az egész fura, valahogy nem áll össze a dolog. Sokban hasonlít minden idők legidegesítőbb hangjaival ellátott meseoldalára, plusz az a szörnyű logó. Az viszont dicséretes, hogy máshogyan is próbálják propagálni ezt a szenzációs ital. Én egy reggeli kávézásom során találkoztam az itt látható képekkel, ezek freecardok formájában próbálják elfoglalni a két legfontosabb ingyenes heti programajánló helyét a különböző vendéglátóhelyeken. Gyöngyöző férfifejek, glóriával keretezett szőlőszem (ami az egyik leggyengébb darabja a sorozatnak), földöntúlian buborékozó italok. Az egész vagányságát erősíti még a hozzáadott, kamuzöld jelmondatok. Nagyon vicces és trendi az egész (persze leszámítva a katicabogarat és a műfüvet).

De miért jó az, ha egy terméket márka nélkül csak magáért népszerűsítünk? Mire megy ki a játék valójában? Igazából pont ekkor vált szimpatikussá ez az egész dolog számomra, amikor feltettem magamnak ezt a két kérdést. A Nemzeti Bormarketing Program célja (remélem) egyedül az, hogy a magyar borkultúrát szerte a világon és itthon is terjessze. Ennek a fröccsös kampánynak pedig egyszerűen csak az lényege, hogy emberek rájöjjenek végre, hogy a fröccs az nem csak a prolik itala, hanem egy iszonyatosan finom hűsítő ital, aminek ráadásul mindkét összetevője egészséges (igaz a bor csak kis mennyiségben). Persze ezek a kártyák csak cseppek a tengerben, hiszen az egész egy Guiness-rekordkísérlettel egybekötött fröccsünnepbe torkollik 20-án, Budapest a Városháza téren.
A MOCSOK felhívása: Menjen el minden sör-bor-koktél kedvelő és igyon együtt és próbáljunk ki olyan fröccsfajtát (ha rossz hangulatban leszek akkor ráugrok egy góréfröccsre, ha nem akkor meg jöhet a Puskásfröccs), amit még sose, akik meg még nem vették eddig rá magukat, azok kezdhetik a világ legnagyobb kisfröccsével.

(a többi képet itt megnézhetitek)

Poszt poszt (második rész)

4. nap: Hamlet; Kasimir és Karoline

(Valójában ez volt a harmadik nap, és amit én harmadiknak írtam az előző részben az a negyedik, de végülis ez nem oszt nem szoroz, tehát most már így hagyom. Meg hát igen, eléggé összecsúsznak a Poszton a napok.)

Nem tudom, hogy mennyire etikus írnom a zalaegerszegiek Hamletjéről, de mivel ezek a rövid írások inkább szubjektív beszámolók, mint kritikák, így inkább leírom azt, amit. Elérkeztem ugyanis a színházi szocializációmnak arra a fokára, hogy ha nem tetszik egy előadás, akkor nem várom meg a szünetet, hanem fogom magam és kimegyek. Mert Magyarországon ez nem evidens. Pedig mindenkinek ez lenne a legjobb. Na jó, erről esetleg bővebben majd máskor. Ami Bagó Bertalan Hamlet rendezését illeti, arról annyit, hogy ültem már végig sokkal rosszabb előadásokat is, itt viszont az első félóra minden ízében olyan konvencionális volt, hogy úgy éreztem, ha megeszek a színháztéren egy fagyit, az is sokkal formabontóbb cselekedet lenne. Így is tettem.

A nap pozitív meglepetése, és egyszersmind döbbenet okozója a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Kasimir és Karoline című előadása volt, Forgách Péter rendezésben. A nyíregyháziakat eddig csak Bodó rendezésekben láttam, akkor nagyon szimpatikusnak tűntek, de ez az előadás végképp meggyőzött arról, hogy egy nagyon rendben lévő társulatról van szó. A közönséggel szemben egy rozsdavörösre festett lépcsőzetes emelvény áll, a nézők érkezésekor ott foglalnak helyet a jelmezek alapján a legkülönfélébb korosztályba és társadalmi rangba sorolható színpadi alakok. Ők a vurstli közönsége, ők a nép. Ödön von Horváth szövegében és annak bizonyos mértékű kortársításával készült előadásban is található egy szerelmi négyszög, de egyikben sem ez az igazán fontos, hanem a kor- és társadalom rajz, amit ez az előadás megrendítő módon föl is vázol. A hullámvasút csodaként való kollektív figyelésétől a világválság miatti szakításon keresztül az egyre fokozódó és helyenként megmagyarázhatatlan groteszk, sőt abszurd epizódokon át eljutunk a kollektív kurvaanyázásig, ahol egy ország képtelen az ordítozáson kívül másképp kommunikálni.

Az előadás külön erőssége, hogy a majd harminc szereplő mindegyike (akiknek a legtöbbje szinte végig a színen volt) a bizonyos mértékű eltúlzottsággal együtt is nagyon pontosan, erős jelenléttel játszott, ami rendezés egy-egy üresjáratán is átlendítette a nézői figyelmet.

5. nap: Bérháztörténetek 0.1

Az ezen a napon játszott három előadásból mindegyikre nagyon kíváncsi lettem volna, ennek ellenére csak a Bérháztörténetekre jutottam be, de arra legalább kétszer is. Az előadást a Bodó Viktor által nagyjából egy éve életre hívott Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedés Kutató Intézet – Labor készítette, a társulatvezető rendezésével. Az előadásra abszolút passzol a társulat nevéből is következő kísérleti jelleg, ami egyaránt vonatkozik mind a színházra, mind a viselkedésre, bár ha jobban belegondolunk, akkor ez minden, szakmáját komolyan vevő színházra, társulatra igaz kellene, hogy legyen. És hogy ha még jobban belegondolok, akkor a Szputnyik se talált még meg egyelőre olyat, ami már jó ideje ne létezne. Ennek ellenére, amit laboratóriumi munkájuk során fölmutatnak, az korántsem kevés, sőt.

Az előadás a posztdramatikus színházra jellemző fragmentumokból építkezik, tehát nincs egy nagy ívű dráma, nagy jellemekkel, hanem csak töredékek. Töredékek egy tipikus pesti bérház életéből. Jellemzők még a többnyire hatásosan kivitelezett filmszerű vágások, az erős teatralitás és a reprezentáció gyakori megmutatása, illetve az erre való reflexió. Továbbá a nagyszerű humor.

Csákányi Eszter, Gyabronka József, Lukáts Andor játéka pedig zseniális.

6. nap: Szörprájzparti

Erre a napra csak egy OFF-program jutott, de az olyan, hogy bőven megállná a helyét bármelyik versenyelőadás mellett. A meghívás egy partira szólt, gyülekező a Bóbita bábszínháznál, majd onnan el egy titkos lakásba. A titkosságból nem csináltak nagy truvájt, az előadásból annál inkább. Egy nappali teli emberekkel, kellemes zene szól, málna szörpöt osztogatnak. Alig veszem észre, hogy elhallgat a zene, egy férfi és egy nő beszédbe elegyedik köztünk. Tipikus párkapcsolati évődés. A férfi el a másik nőjéhez, közben telefonál az előzővel. Mindezt egy térben, köztünk. A férfi kiakad, öngyilkossággal fenyegetőzik, ezzel kiakasztja a másik két nőt is. De lehet, hogy csak játszik. Aztán kellemesen kvaterkázik egyet a halállal. A férfi barátai partit szerveznek neki, mi vagyunk a vendégek, számon is kérik, hogy milyen ajándékot hoztunk, mivel készültünk. Végül megérkezik a harmadik nőjével, aztán szívrohamot kap. De lehet, hogy most is csak játszott.

Ilyen játékokból áll Kárpáti Péter darabja, amit a játszókkal közösen rendezett. Semmi tragikus, pusztán mélységesen emberi, és (így) őszinte. Nagy Zsolt meg korosztálya legjobb férfi színésze.

7. nap: Fédra fitness

Tasnádi István xedik Phaidra varriációja, amit aztán meg is rendezett, egy fitnessteremben. Theszeusz kómában fekszik egy gyúrópadon, a Kar két kondizó picsa, a Pap egy személyi edző, Minitaurosz virtuális játékban harcol, Szaurosz gyúr és baszik. Marad még Hippolütosz, aki egy töketlen kis pöcs, uralkodásra teljesen alkalmatlan, meg Fédra, aki le akar feküdni a legalább 30 évvel fiatalabb mostohafiával. Szép kis világ. Ennyit a mitoszokról, meg a nagy héroszokról. A szöveg kiváló, a játék nem különben. Csákányi Eszter alakítása pedig díjat érdemelt volna.

8. nap: A Posztoló az orkán miatt az albiban ragad, de helyette szerkeszti a tumblr-t.

9. nap: Lír; A hét asszonya

Végre látok Zsótért meg Shakespeare-t, ha már a Velencei kalmárra nem jutottam be. A nézőtér egy különböző méretű várfalakkal teli parkos területen van felállítva, közvetlen előttünk pedig két nagy gödör, mely körül fiatal színészek állnak. Zsótér bevezeti az előadást, üvöltözik egy sort, mert az egyetlen szabadon maradt széket nem hajlandó senki sem elfoglalni, végül elkezdődik a játék, majd másfél óra múlva véget ér. Nincsenek dramaturgiai csúcspontok, minden jelenet erős, a színészek precízek, szikárak, akrobatikusak, érthetően és értelmezve beszélnek, és végül elássák magukat. Ja, és Lír nő.

Miért nem másfélórás minden Lear király rendezés?

A hét asszonya szövegét Parti Nagy Lajos kifejezetten Csákányi Eszterre írta. Még valami ezenkívül?

Poszt poszt (első rész)

Már két napja vége a Posztnak, na jó, három, mert szombaton már csak a díjkiosztó volt (amin sikeresen elbuktam egy fogadást, mert egy sört arra tettem, hogy a legjobb női és férfi főszereplő díját Csákányi Eszter és Gyabronka József kapja meg – nagy szívfájdalmamra csak az utóbbi tipp jött be). Első összegzésként kijelenthető, hogyha jövőre, a jubileumi 10. Poszton is ilyen színvonalas lesz a válogatás – ide értve a verseny- és Off-programokat is – , akkor az méltó eseménye lehet az EKF-nek (arról meg csak álmodni merek, hogy esetleg nemzetközivé bővítik valamilyen formában a fesztivált).

A nettó kilenc napból nyolcon néztem előadást, összesen tizenkettőt. Hogy ez sok-e vagy kevés, azt nem tudom, ennyi érdekelt, illetve ennyire fértem be, esetenként kisebbfajta tömegverekedésekből győztesen kikerülve.

És akkor álljon itt néhány gondolat az előadásokról, kronologikus sorrendben végig haladva rajtuk.

1. nap: A képzelt beteg

Érdekes prológussal indult az előadás, ugyanis az eső elmosta a megnyitó ünnepséget, így a fesztiváligazgató Jordán Tamás és a kedves, prominens politikusok itt, a Kamaraszínházban, az előadás díszletei közt tarthatták meg beszédeiket. Az egyetlen tanulság ezekből az volt, hogy a két politikus bár 10 perceket beszélt művészetről és színházról, hogy az mennyire fontos a városnak és az országnak, a gyér taps után csak Jordán ült le megnézni az előadást, közösségünk vezetőit az már cseppet sem érdekelte. Pedig eléggé bánhatják, hogy nem maradtak benn.

Mohácsiék rájuk jellemző módon jelentős mértékben átírták a Moliére szöveget, de ez cseppet sem rontott a minőségen, egyes vélemények szerint erősebb drámai szöveg született, mint az eredeti. A nézőtér egymással szembeni két részre van osztva, köztük pedig számtalan, felül rácsos, így asztalként és ülő-fekvő alkalmatosságként is funkcionáló vízzel és halakkal teli akváriumokból áll az így meglehetősen ridegnek tűnő színpad. A legjelentősebb dramaturgiai változtatás, hogy a Halál külön szerepeltetésével előtérbe került az élet-halál, illetve az elmúlással való szembesülés problematikája, viszont ezt a kérdést is számtalanszor idézőjelbe teszi a Mohácsiékra jellemző zseniális nyelvi humor és irónia. A rendezés nagyszerű ötlete, hogy a Halál, első megjelenésekor a színpadon hagy három zenészt, akik végig egy nagyon furcsa lüktetést és ritmust adnak az előadásnak.

A színészek végig egyenletesen nagy jelenléttel, pontosan játszottak. Úgy látszik kellett egy Mohácsi János, hogy kiderüljön, a Pécsi Nemzetiben is vannak jó színészek.

2. nap: Istenítélet; BL

Nagy dilemma elé állított a második nap, mert két olyan előadás is volt, amit feltétlen látni akartam, de részben egy időben játszották őket, így muszáj volt egy kompromisszumos megoldást találnom. Eszerint elkezdtem nézni a Pécsi Nemzeti másik beválogatott Mohácsi rendezést, az Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámája alapján készült Istenítéletet, amit végül a legjobb előadásnak választottak. Gondolom nem az első felvonás alapján, mert az talán a leggyengébb Mohácsi másfélóra volt amit eddig láttam. A díszlet rideg és funkcionális: kezdetben egy óriási lépcső, ami fölemelkedve egy ház belső terévé válik. Az ének szövegét egyáltalán, a prózai szöveget sokszor csak elvétve hallottam, az előző napi Képzelt beteg színészei teljesen középszerűen, vagy inkább gyengén játszottak, egyedül a Parris tiszteletest alakító Kocsis Pál játéka keltette föl valamelyest az érdeklődésem. A zsűrizés alapján a második felvonásban gondolom legalább 300 százalékkal följavult a játék, de én ezt már nem vártam meg, hanem rohamléptekben átcaplattam az Ifjúsági Házba Ladányi Andrea és Borlai Gergő előadására, a BL-re.

A kortárs magyar mozgásszínház egyik legmeghatározóbb alakjának,Ladányi Andreának, és Magyarországon, illetve külföldön az egyik legismertebb fiatal dobosának számító Borlai Gergőnek lélegzetállító közös performanssza a BL. Lényegében semmi különösről nincs szó. Van két különböző művészeti ágban alkotó hihetetlenül tehetséges művész, akik elhatározzák, hogy létrehoznak egy közös előadást arról, hogy miként tudnak ők együtt dolgozni. Ladányi táncol, Borlai dobol. Semmi több. És mégis, teljesen bámulatos, hogy egy aprócska térben milyen ritmikai világokat képes teremteni ez a két ember. Egyikük a testével, másikuk a hangszerével. Egyszer a dob kíséri a táncot, máskor pedig a mozgás illusztrálja a zenét. És van amikor a két kifejézési mód szétválaszthatatlanul egymásba fonódik, és ilyenkor még a mellettem ülő, a fülét a hangos dobzenétől befogó öreg néninek is tátva marad a szája.

3. nap: Jógyerekek képeskönyve; Leonce és Léna

Szinte minden egy izgalmas előadásra utalt szombaton késő délután a Nagyszínházban. Örkény Színház, Asher rendezés, Parti Nagy fordítás, The Tiger Lilies zene, rémvarieté felnőtteknek műfajmegjelölés. Ennek ellenére ami megmaradt bennem, az csak a látványvilág (díszlet: Izsák Lili, jelmez és maszk: Nagy Fruzsina). Pedig minden a helyén volt. Hibátlan rendezés, végig követhető dramaturgia, pontos színészi játék. Ahhoz hogy a korrektből egy kimagasló előadás születhessen, valószínűleg egy kis szélsőségesség kellett volna. A látvány nagyon hajazott Wilsonra, talán a játékstílus is követhette volna a rá jellemző radikális elemeltséget.

Hasonló várakozásokkal érkeztem a Balázs Zoltán rendezte Leonce és Lénára. Kétoldali nézőtér, közte tatamiszőnyeg, a két végén kiálló bambuszrudak. Az összes játszó a színen, mindenki ugyanolyan fekete tréningruhában. A rendező köszönti a nézőket, elmondja hogy minden jelenetre négy változat készült (tehát gyakorlatilag mindenki játszik minden szerepet), mi nézők dönthetünk, hogy valamit többször megnéznénk-e, vagy inkább menjünk tovább. A Maladype hagyományos kategóriák alapján prózai színháznak tekinthető, de a Balázs Zoltánnal való közös munkák alatt a fizikai színház sok elemét elsajátították, és nagyszerűen használják is azokat. A saját testükkel és a bambusz rudak segítségével hozzák létre az adott jelenet terét, és így sokszor nagyon furcsa, groteszk, vagy éppen bűbájos keretek közt szólaltatják meg és működtetik Büchner szövegét. Olyan mintha csak tréningeznének, de az ebből fakadó könnyedség óriási koncentrációval párosul, és bár új értelmezések nem igazán születtek a szöveg kapcsán (ami egyébként nem is volt céljuk a rendező szerint), de a megvalósítás hogyanja mindenféleképpen elsőrangú.