Poszt poszt (első rész)

Már két napja vége a Posztnak, na jó, három, mert szombaton már csak a díjkiosztó volt (amin sikeresen elbuktam egy fogadást, mert egy sört arra tettem, hogy a legjobb női és férfi főszereplő díját Csákányi Eszter és Gyabronka József kapja meg – nagy szívfájdalmamra csak az utóbbi tipp jött be). Első összegzésként kijelenthető, hogyha jövőre, a jubileumi 10. Poszton is ilyen színvonalas lesz a válogatás – ide értve a verseny- és Off-programokat is – , akkor az méltó eseménye lehet az EKF-nek (arról meg csak álmodni merek, hogy esetleg nemzetközivé bővítik valamilyen formában a fesztivált).

A nettó kilenc napból nyolcon néztem előadást, összesen tizenkettőt. Hogy ez sok-e vagy kevés, azt nem tudom, ennyi érdekelt, illetve ennyire fértem be, esetenként kisebbfajta tömegverekedésekből győztesen kikerülve.

És akkor álljon itt néhány gondolat az előadásokról, kronologikus sorrendben végig haladva rajtuk.

1. nap: A képzelt beteg

Érdekes prológussal indult az előadás, ugyanis az eső elmosta a megnyitó ünnepséget, így a fesztiváligazgató Jordán Tamás és a kedves, prominens politikusok itt, a Kamaraszínházban, az előadás díszletei közt tarthatták meg beszédeiket. Az egyetlen tanulság ezekből az volt, hogy a két politikus bár 10 perceket beszélt művészetről és színházról, hogy az mennyire fontos a városnak és az országnak, a gyér taps után csak Jordán ült le megnézni az előadást, közösségünk vezetőit az már cseppet sem érdekelte. Pedig eléggé bánhatják, hogy nem maradtak benn.

Mohácsiék rájuk jellemző módon jelentős mértékben átírták a Moliére szöveget, de ez cseppet sem rontott a minőségen, egyes vélemények szerint erősebb drámai szöveg született, mint az eredeti. A nézőtér egymással szembeni két részre van osztva, köztük pedig számtalan, felül rácsos, így asztalként és ülő-fekvő alkalmatosságként is funkcionáló vízzel és halakkal teli akváriumokból áll az így meglehetősen ridegnek tűnő színpad. A legjelentősebb dramaturgiai változtatás, hogy a Halál külön szerepeltetésével előtérbe került az élet-halál, illetve az elmúlással való szembesülés problematikája, viszont ezt a kérdést is számtalanszor idézőjelbe teszi a Mohácsiékra jellemző zseniális nyelvi humor és irónia. A rendezés nagyszerű ötlete, hogy a Halál, első megjelenésekor a színpadon hagy három zenészt, akik végig egy nagyon furcsa lüktetést és ritmust adnak az előadásnak.

A színészek végig egyenletesen nagy jelenléttel, pontosan játszottak. Úgy látszik kellett egy Mohácsi János, hogy kiderüljön, a Pécsi Nemzetiben is vannak jó színészek.

2. nap: Istenítélet; BL

Nagy dilemma elé állított a második nap, mert két olyan előadás is volt, amit feltétlen látni akartam, de részben egy időben játszották őket, így muszáj volt egy kompromisszumos megoldást találnom. Eszerint elkezdtem nézni a Pécsi Nemzeti másik beválogatott Mohácsi rendezést, az Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámája alapján készült Istenítéletet, amit végül a legjobb előadásnak választottak. Gondolom nem az első felvonás alapján, mert az talán a leggyengébb Mohácsi másfélóra volt amit eddig láttam. A díszlet rideg és funkcionális: kezdetben egy óriási lépcső, ami fölemelkedve egy ház belső terévé válik. Az ének szövegét egyáltalán, a prózai szöveget sokszor csak elvétve hallottam, az előző napi Képzelt beteg színészei teljesen középszerűen, vagy inkább gyengén játszottak, egyedül a Parris tiszteletest alakító Kocsis Pál játéka keltette föl valamelyest az érdeklődésem. A zsűrizés alapján a második felvonásban gondolom legalább 300 százalékkal följavult a játék, de én ezt már nem vártam meg, hanem rohamléptekben átcaplattam az Ifjúsági Házba Ladányi Andrea és Borlai Gergő előadására, a BL-re.

A kortárs magyar mozgásszínház egyik legmeghatározóbb alakjának,Ladányi Andreának, és Magyarországon, illetve külföldön az egyik legismertebb fiatal dobosának számító Borlai Gergőnek lélegzetállító közös performanssza a BL. Lényegében semmi különösről nincs szó. Van két különböző művészeti ágban alkotó hihetetlenül tehetséges művész, akik elhatározzák, hogy létrehoznak egy közös előadást arról, hogy miként tudnak ők együtt dolgozni. Ladányi táncol, Borlai dobol. Semmi több. És mégis, teljesen bámulatos, hogy egy aprócska térben milyen ritmikai világokat képes teremteni ez a két ember. Egyikük a testével, másikuk a hangszerével. Egyszer a dob kíséri a táncot, máskor pedig a mozgás illusztrálja a zenét. És van amikor a két kifejézési mód szétválaszthatatlanul egymásba fonódik, és ilyenkor még a mellettem ülő, a fülét a hangos dobzenétől befogó öreg néninek is tátva marad a szája.

3. nap: Jógyerekek képeskönyve; Leonce és Léna

Szinte minden egy izgalmas előadásra utalt szombaton késő délután a Nagyszínházban. Örkény Színház, Asher rendezés, Parti Nagy fordítás, The Tiger Lilies zene, rémvarieté felnőtteknek műfajmegjelölés. Ennek ellenére ami megmaradt bennem, az csak a látványvilág (díszlet: Izsák Lili, jelmez és maszk: Nagy Fruzsina). Pedig minden a helyén volt. Hibátlan rendezés, végig követhető dramaturgia, pontos színészi játék. Ahhoz hogy a korrektből egy kimagasló előadás születhessen, valószínűleg egy kis szélsőségesség kellett volna. A látvány nagyon hajazott Wilsonra, talán a játékstílus is követhette volna a rá jellemző radikális elemeltséget.

Hasonló várakozásokkal érkeztem a Balázs Zoltán rendezte Leonce és Lénára. Kétoldali nézőtér, közte tatamiszőnyeg, a két végén kiálló bambuszrudak. Az összes játszó a színen, mindenki ugyanolyan fekete tréningruhában. A rendező köszönti a nézőket, elmondja hogy minden jelenetre négy változat készült (tehát gyakorlatilag mindenki játszik minden szerepet), mi nézők dönthetünk, hogy valamit többször megnéznénk-e, vagy inkább menjünk tovább. A Maladype hagyományos kategóriák alapján prózai színháznak tekinthető, de a Balázs Zoltánnal való közös munkák alatt a fizikai színház sok elemét elsajátították, és nagyszerűen használják is azokat. A saját testükkel és a bambusz rudak segítségével hozzák létre az adott jelenet terét, és így sokszor nagyon furcsa, groteszk, vagy éppen bűbájos keretek közt szólaltatják meg és működtetik Büchner szövegét. Olyan mintha csak tréningeznének, de az ebből fakadó könnyedség óriási koncentrációval párosul, és bár új értelmezések nem igazán születtek a szöveg kapcsán (ami egyébként nem is volt céljuk a rendező szerint), de a megvalósítás hogyanja mindenféleképpen elsőrangú.