Programajánlunk: július 6. - július 19.

Itt van, megjött Légyottunk második kiadása, úgyhogy készüljetek egy szép, nagy adag kultúrális mixre (persze annyira nem lesz mix, nagyrészt zenéről lesz szó, de azért próbálom minél jobban kitágítani a látóköröm).

Kezdjük a pécsi Rockmaratonnal, ami július 6-12.-ig tart majd, a szokásos helyszínen a Malomvölgyben. Aki szeret sokat headbengelni, és/vagy pogozni, illetve nem zavarja a totális igénytelenség annak ott a helye. Mondjuk fellép két punk legenda, a UK Subs és a GBH is, ez valamennyire emeli a fesztivál értékét, de azért túlságosan nem. Szintén fesztivál, de az előbbi szöges ellentéte a július 9-én kezdődő Balaton Sound, amiről sok új információt nem nagyon lehet elmondani, a felhozatal tartalmaz pár (különböző indokok miatt) izgalmas előadót, de aki eddig nem vett bérletet, az már nem is fog tudni (max. az eredeti ár többszöröséért a helyszínen), sőt a legújabb információk szerint már a pénteki napijegyek is mind elfogytak.
Fesztiválfronton a következő két hétben lesz még a tokaji Hegyalja fesztivál, ami rendhagyó módon ötvözi a Rockmaraton igénytelenségét a VOLTos hangulattal. Fellépők között pedig a legnagyobb név egyértelműen a Machine Head, de lesz még Basement Jaxx, Faithless, Adam Freeland stb...

Szintén 15.én indul a veszprémi Utcazene, ami amellett, hogy ingyenes az egyik leghangulatosabb fesztivál egész nyáron. Igazi nagy névvel itt nem lehet számolni, "csak" a szokásos magyar előadókkal (Quimby, Heaven Street Seven, Kistehén stb..), de itt nem is ez a lényeg, hanem a fesztivál ideje alatt minden nap fellépő, többnyire ismeretlen egyszálgitárosok, fúvosok és mindenféle zenekarok. Aki igazán pihenni szeretne egy jót, úgy, hogy közben még jó zenét is hallhat, az semmiképp ne hagyja ki.

Persze van ám élet a fesztiválokon túl is, nem is akármilyen. 7.én Szegeden a Garabonciásban fellép a The Nunchaks nevű, francia garázs-punk banda. Egész ígéretesek a myspace-ük szerint. 9-én még nagyobb zúzás várható Pesten a Dürerben, ahol a nemzetközi kritikusok nagy kedvence, a post-hardcoret játszó, kanadai Fucked Up fog fellépni. Ez pedig tényleg kihagyhatatlannak ígérkezik. De ha valaki nem akarja, hogy részese legyen ehhez hasonló őrületnek (bár ezt nehezen értem meg), az elmehet a jazzes, bluesos, rockos Mike Stern Bandre a Millenárisba. Aztán szintén a Millenárisban lesz a két hetes intervallum talán leglényegesebb pillanata, David Byrne fellépése. A Talking Headssel a punk utáni időszak (postpunkot is túlélő) egyik legfontosabb együttesét létrehozó Byrne a hangminta alapú zenék készítésében is úttörőnek számít, Brian Enoval közösen kiadott, My Life in the Bush of Ghosts című, 1981-es lemeze kapcsán (amelynek kvázi második része épp tavaly jelent meg). Az 57 éves zseni koncertjével mindössze egy baj van, hogy a legolcsóbb jegy is 8900 forint. Azonban ha valaki nem rokkan bele egy ekkora kiadásba (vagyis nem csóró egyetemista, mint én) az mindenképp menjen el, mert nem mindennapi élményben lesz része. A koncertlista lezárásaként pedig álljon itt egy videó B.B. Kingtől. Az immár 84. életévét taposó blueslegenda 16.án fog fellépni a Sportarénában. Azt hiszem ennél többet pedig fölösleges is mondani.

Persze lehet ám mozizni is, amit én legszívesebben Pécsen tennék meg az Apollóban, ahol egész júliusban 500 forintért lehet majd megnézni egy speciálisan az art-mozi 5 éves szülinapjára összeállított válogatás minden darabját. Persze megértem, hogy valaki a cinema cityt szereti, az menjen el és nézze meg 10.étől Sacha Baron Cohen legújabb agymenését, a Brünot (vagy legalább olvassa el kedvenc buzi, osztrák divatőrültünkkel ezt a mélyinterjút). Mondjuk én kétlem, hogy lehet olyan jó, mint a Borat nagyfilm, de minden előfordulhat. És még annyit a mozikhoz, hogy 17.én startol a tengerentúlon a 500 days of Summer című, jobbnál-jobb zenékkel tarkított film, amit jobb híján romantikus vígjátéknak lehetne besorolni. Persze senkit nem bíztatnék rá, hogy repüljön ki USA-ba a premierre, de mivel valószínűleg nálunk úgysem kerül a mozikba, ezért ugye különböző úton-módon kell majd hozzájutni, lehetőleg minél hamarabb. Én mindenesetre nagyon várom, és Zooey Deschanelt kérném karácsonyra. Köszönöm.

Na de adózzunk a sajnálatosan még mindig használt kifejezés, a magaskultúra oltárán. Menjünk el a Robert Capa kiállításra a Ludwigba, mert zseniális, vagy lehetünk alternatívabbak és megnézhetjük Halász Péter kiállítását az ACB galériában. Előbbit megtehetjük októberig, utóbbi azonban csak 17.éig lesz látható, azzal tehát sietni kell. A színházak pedig (legalábbis azok, amelyeket érdekesebbnek tartok) nyári szünetre mentek, úgyhogy, aki akar az performancekodjon kedvére, vagy nézzen meg egy Gárdatüntetést, egyaránt nagy élményben lesz része. De a következő két hétben igazából az sem jár rosszul, aki csak otthon ül és nézi a Tour de Francet, ami vitathatatlanul a világ legjobb sporteseményei között van.

Kezdetét vette a DumDum Győrben

Tegnap kezdetét vette a vasárnap reggelig tartó elektronikus fesztivál a győri Aranyparton. A jegyárak más nyári fesztiválokhoz képest barátságosnak mondhatók (napijegy: 3000.-, bérlet: 6200.-), ez persze adódik abból is, hogy a nagyobb fesztiválokon megszokott temérdek előadó helyett itt mindössze 3 zenei színpad programjából szemezgethetünk.


A felhozatal ennek ellenére sem gyenge, tegnap Palotai után a brit Audio Bullys és a francia DJ Feadz szórakoztatták a még foghíjasnak mondható közönséget (és persze minket - hiszen ott voltunk), de a fesztivál nagyjai még hátravannak, így valószínűleg a rossz idő ellenére is többen zarándokolnak el az utolsó két napra.
Ma este Paolo Mojo, Darren Emerson és a Freestylers DJ Set is képviselteti magát az ígéretesnek mondható rendezvényen. A szombati zárónapon a King Unique, Florian Meindl és Oliver Huntemann lesznek az igazán nagy nevek, akik miatt kár lenne otthon maradni.

Aki teheti (és aki szereti) a rossz idő ellenére is menjen, esőtől sem kell annyira megijedni, hiszen a zenei sátrak esőbiztosnak mondhatók.
Győr pedig amúgy is megér egy misét!

Tervezzünk jó előre

Tudom, hogy mindig csak ajánlok, de hát annyi érdekes, jó dolog történik körülöttünk, hogy nincs más választásom. Most két időben nagyon távoli programra hívnám fel a figyelmét mindenkinek. Természetesen zenéről van szó és természetesen kihagyhatatlan mindkettő.

Először is: augusztus 6.a és 9.e között, immár negyedik alkalommal lesz megtartva az Off Fesztivál, a dél-lengyelországi Myslowicében. Ezen a rendezvényen (amely tökéletesen reprezentálja egyrészt a lengyelek remek zenei ízlését, másrészt a mi fájdalmas lemaradásunkat ezen a téren) hihetetlenül olcsón hallgathatunk meg hihetetlenül jó fellépőket, idén a négynapos jegy mindössze 150 zlotyba, jelenlegi árfolyamon kb. 10500 forintba fog kerülni, ami ugye majdnem megegyezik egy Sziget napijegy árával, felhozatalában azonban jócskán ráver a mi nagy közép-kelet európai vurstlinkra (aminek persze megvannak a maga előnyei). Tavaly már volt szerencsém részt venni a fesztiválon, és ugyan már akkor is volt néhány nagy név (többek között: Mogwai, British Sea Power, Of Montreal, Clinic stb.. plusz egy legenda James Chance, na meg levezetésnek egy Iron & Wine koncert) idén úgy tűnik még ennél is többre számíthatunk. Az eddigi, hivatalosan bejelentett fellépők között ugyanis ott van a már-már legendás, pszichedelikus és space-rock jelzőkkel ellátott Spiritualized (myspace, last.fm), a zenei sajtó által imádott, nagyratörő, power-popos gitárzenében utazó The National (myspace, last.fm), az idén harmadik lemezét megjelentetett, „post-pop-punk” The Thermals (myspace, last.fm), a hardcore-punkot valami iszonyatos energiával és egészen frissen játszó Fucked Up (myspace, last.fm), a hasonlóképp erőteljes, zenei stílusokat keverő Crystal Antlers (myspace, last.fm) vagy épp a hipnotikus minimál technot készítő, svéd The Field (myspace, last.fm) is. Mindez pedig még messze nem minden, az eddigi névsor a fesztivál hivatalos lapján olvasható. Közben pedig a last.fm-en folyamatosan jelennek meg az új nevek, nemrég például a teljesen széttorzított, punkos surf-rockot játszó Wavves (myspace, last.fm) került fel a listára. De ez még korántsem a teljes line-up. Egészen elképesztő az ár-érték arány ezen a fesztiválon (már bocs ezért a kifejezésért, de akár úgy is mondhatnánk, hogy baromi olcsó egy adag jóérzés). Ráadásul itt még azon sem kell aggódni, hogy lemaradunk valamiről, ugyanis (már ha megmarad az eddigi rendszer) a három nagyobb színpad közül mindig csak az egyiken szól a zene. Nincs tehát más hátra, menni kell tényleg. UPDATE I: A négynapos jegy már el is fogyott, de ez szerencsére, csak a Tiny Vipers nevű (egyébként nagyon jó) singer-songwriter hölgyről való lemaradást jelenti. UPDATE II: A Wavves koncert elmaradására nagy esély van, tekintettel arra, hogy lemondták az európai turnéjukat, miután a barcelonai Primavera fesztiválon Nathan Williams (lényegében maga a Wavves) teljesen hülyét csinált magából (részletek itt olvashatóak).

A másik hír már Magyarországhoz kapcsolódik, és egyébként sokkal örömtelibb, mint az előző. Augusztus 31.én ugyanis, a Budapest Sportarénában először lép fel kishazánkban Leonard Cohen (magyarul róla itt meg itt). Most előre figyelmeztetek mindenkit, hogy nagyon elfogult ajnározás következik, én ugyanis részben a kanadai mester dalain nőttem fel. A munkásságát először íróként kezdő Cohen meglehetősen idősen, 33 évesen adta ki első lemezét 1967-ben Songs of Leonard Cohen címmel (igen, már 75 éves az öreg), amelyen nagyrészt az egyszál gitáros, singer-songwriter Cohent előtérbe állító dalok találhatóak emberi kapcsolatokról, vallásról, fájdalomról, tehát azokról a témákról, amikről a dalai nagy része szól mind a mai napig.

Zeneileg ez a vonal egészen a Phil Spector által tönkrevágott, 1977-es Death of a Ladies Man-ig megmaradt (bár már az azt megelőző, beszédes New Skin for the Old Ceremony-n is kezdett eltávolodni a korai, puritánabb hangzástól). Ezek után keveset hallatott magáról (egy, nem túl erős albuma jelent csupán meg ekkoriban), hogy aztán egy kis ugrással az 1984-es Various Positionnel és az azon szereplő, kivételesen gyönyörű (és azóta százak által feldolgozott) Hallelujah című opusszal megkezdje második fontos alkotói korszakát, amit ezen kívűl az I’m Your Man (1988) és a The Future (1992) lemezek fémjeleznek. Ezeken az albumokon sokkal színesebb, a korszak változásaira reagáló zenei megoldások, hangszerelés található (sok szintetizátor, női vokál előtérbe helyezése), Cohen hangja pedig a korai magas hangfekvésből jóval mélyebbre már-már Tom Waitses mélységekbe került. Aztán következett egy újabb szünet (konkrétan egy öt éves pihenő, és/vagy útkeresés egy Zen buddhista központban), minek utána 2001-ben kiadta új lemezét, Ten New Songs címmel, ami ha (egy-két dalt leszámítva) nem is tör fel olyan magasságokba, mint mondjuk az I’m Your Man, de nagyon erős album, ami szintén elmondható a 2004-es Dear Heatherről is. Azóta új lemez nincs, van viszont helyette világkörüli turné, amit egyesek szerint a mester pénzügyi nehézségi indokoltak (amit pedig menedzsere azzal, hogy megkopasztotta 5 millió dollárral), de végül is az ok lényegtelen. A lényeg az, hogy végre élőben láthatjuk és hallhatjuk ezt a 75 éves énekes-dalszerzőt, aki valóban azon kevés előadók közé tartozik, akik nélkül teljesen másképp festene a mai, tágan értelmezett könnyűzene világa. Neki még talán egy haknit is megbocsátanánk, de az eddigi visszajelzések szerint ettől nem kell tartanunk. Valószínűleg egy felejthetetlen este lesz. És akkor a pont az i-n, minden idők egyik leggyönyörűbb száma, amit csak ilyen gagyi, lemezborítós videóban embeddelek ide, mert az élő verzió épp annyival gyengébb, amennyivel több hangszer van benne (felhívnám a figyelmet a szövegre):

Titanicom #2 /Dagobert

Már több éve szemeztem a Titaniccal, de csak idén sikerült először eljutnom. Ha ebből ítélnék akkor többet tuti nem adnék ki még 700 forintot se egy mozijegyért, ami pedig egy igen jó ár. Mondjuk az is igaz, amit leginkább megakartam nézni (pl. Időbűnök, Big Man Japan), különböző más dolgaim miatt nem tudtam megnézni. Így csak öt filmre futotta az időmből, amelyeknek milyensége a gyenge középszer és a szar között ingadozik egy kivétellel.

Ez az egy kivétel pedig egy már-már játékfilm izgalmasságával bíró dokumentumfilm, az Ember a magasban. Soha az életemben nem hallottam Philipe Petitről, aki egy kifeszített drótkötélen átsétál az akkor még álló WTC két tornya között. Az archív felvételek, interjúk, és leforgatott (WTC-ben bújkálás) jelenetek váltakozásával szinte thriller-szerű feszültséget sikerült elérniük. Philipe beszámolói pedig abszolút magával ragadtak és egészen a végéig hipnotizálva néztem a vásznat, és a film csúcspontján (ki lehet találni mi az) átéreztem a kötéltáncosságban rejlő művészi értékeket, pedig a cirkusz mindig is a halálom volt.

A következő választásom kevésbé volt sikeres. Mr. Lordi, mint a forgatókönyv egyik ötletadója és a főszörny a filmben? Az első félórában annyi horrorklisét elhasználtak, ráadásul mindenféle kreatívitást nélkülözve, hogy vettem a zsákomat és elhagytam a termet. Nem igazán érdemel több leütést, az Odalenn volt számomra az abszolút mélypont.

A versenyfilmek közül csak A másik orcádat címűt sikerült megnézni, amin szintén óriási lélekjelenlét kellett, hogy ne hagyjam ott a mozitermet, főleg, hogy fejhallgató nélkül is állandóan beszűrődött a szinkrontolmácshölgy unott hangja. Titokzatosnak tűnő film, pszichopata főszereplővel, szülőgyilkossággal és megbocsátással. Állítólag. Az én fordításomban valahogy úgy hangzik, hogy: közepes színészi játék, súlytalan események, indokolatlan cselekedetek, unalom.

A Felsőbb erő szinopszisát olvasva egy nagyon vicces, kellően fura (hiszen még is csak Izlandról van szó) filmre számítottam. Érdekesen amatőr próbálkozás volt, a jeleneteknek eleje még talán volt, vége biztosan nem, a film ritmus folyamatosan változott, nem úgy tűnt, hogy a rendező tudja, hogy kell rendezni. A párbeszédek, néhol ütöttek, néhol tökéletes érdektelenségbe fulladtak, viszont a történet érthetőségét egyáltalán nem segítették. Amit nem értettem, hogy rajtam kívül miért nevet folyamatosan mindenki. Lehetne ez az én humorérzékem hiányossága, de beszéltem két ismerősömmel, akikkel együtt néztük a filmet és ők sem tudták ezt hova tenni.

Az Odalenn és A másik orcádat utáni csalódottságom után már eléggé kedvetlenül indultam el szombaton a Jelöltre, aminek meg is lett az eredménye, mert épp odaértünk a Kinoba kezdésre, de csak a pótszékek maradtak, amik azonkívül, hogy kényelmetlenek, a lejtős padlóra voltak téve, ami természetesen nem növeli a komfortfokozatot. A körülményekhez képest viszont a film egy kellemes felüdülést jelentett. Egy nem túl bonyolult thrillertörténet iszonyat jó zenével, (amit Jeppe Kaastól már megszokhattunk) néha feltűnően szépen megkomponált képekkel. Ha azt leszámítom, hogy 30 perc után ki lehetett találni, hogy ki a főmufti és, hogy a befejezést a szokásos klisével elkúrták (csúnyán), akkor egy pörgős filmet sikerült megtekintenem, amiközben néha pumpált az adrenalin. Egyre inkább az az érzésem, hogy a dánokban nehéz csalódni, bár ennek nem a Jelölt a legékesebb bizonyítéka.

A fesztivál utolsó napjára hagytam az Adventurelandet, amit így utólag nem értem, hogy miért akartam mindenképpen moziban megnézni. Unalmas tinivígjáték, a szüzesség elvesztéséről meg a szülőktől való elszakadásról; kicsit már kinőttem ebből a világból. Lehet, hogy ez a Greg Mottola, csak ilyen filmet tud csinálni, bár míg a Superbaden nagyokat röhögtem, ez csak untatott. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ugyanazt a filmet nézném csak egy „lelkiszegényebb” néprétegnek forgatva. Micheal Cera meg nem ért rá, úgyhogy becastingolták helyette Jesse Eisenberget, aki egy villanáson kívül (amin egyébként egy kellemeset kacagtam) nem sokat mutatott a színészi tehetségéből.

Összességében élveztem a folyamatos moziba rohangálást, a tömeget (ami elég sokszínű volt), még talán a vászon alsó harmadát eltakaró fejhallgatókat és a befejezés előtt távozó szinkrontolmácsokat is meg tudnám szokni, de jövőre vagy nagyobbat kell merítenem, vagy sokkal szigorúbban válogatnom, hogy ne úgy érezzem, hogy fölöslegesen dobtam ki pénzt mozijegyekre.

Titanicom #1 /csadag

Sok mindent összeírtak már a Titanic fesztiválról, fölösleges lenne ezt tovább szaporítani. Szubjektív összegzés következik tehát. A tavalyi után másodszor volt szerencsém részt venni a Titanicon, úgyhogy van valamennyi összehasonlítási alapom. Sok változást nem fedeztem fel, a legfontosabb eltérés a szinkrontolmácsok színvonalában volt észlelhető. Tavaly pocsék volt, idén tűrhető, de ennek ellenére én inkább az angol feliratra hagyatkoztam (már amikor volt). A filmdöppinget viszont idén valamiért jobban megéreztem mint egy évvel ezelőtt. Napi három-négy film egy huzamban (kb délelőtt tízes kezdéssel), maximum fél óra szünettel nekem nagyon sok, nem is használtam ki maradéktalanul. Ennek fent a kávézóban többen is hangot adtak. A két tipikus filmes kaszt (ötvenes, elegáns, sznob vs fiatal, igénytelen, mozibubus) közül előbbiek szerencsére kevesebb számban képviselték magukat, és meglepően sok hozzám hasonló, fiatal volt, aki csupán jó filmeket akart nézni.

Hogy ez mennyire jön össze, mármint a jó filmek, az egy ilyen sűrű fesztivál esetében csupán szerencse kérdése. Az én, szerénynek mondható tíz filmet felölelő termésemből három igazán jó, három egész jó, három kifejezetten rossz és egy semmilyen alkotás volt.

Első nap kezdésnek A felhők között című iráni mozit sikerült elcsípnem. Szép képekkel, rendben alkalmazott zenével, jó amatőr színészekkel, szépen felépített szerelmi történetbe ágyazott korrajz a közel-keletről. Külön kiemelendő, hogy nagyon ügyesen érzékeltette a képkivágaton kívüli tereket egy-egy apró rezdüléssel. Akkor frissiben ugyan nem voltam elájulva tőle, de most így visszatekintve egyértelműen a jobbak közé helyezném.

Az ezt követő Mocsok című hongkongi filmre ez már nem mondható el. Az összes távol-keleti klisét elpuffogtatta röpke másfél órás vetítése ideje alatt. Prostitúció, folyamatos eső, klausztrofób környezet, korrupt zsaru, aranyos kislány stb… Az egyedüli újítás (legalábbis számomra), a hajléktalan bérgyilkos karaktere volt, de ez azért bőven kevés ahhoz, hogy elvigye a filmet. Szar volt, na.

A 9 mm témájában szintén nem volt semmi eredeti (a fejlett Nyugat-Európában elidegenedett, szétesőben lévő család, graffitis gyerek), de ez esetben a stílussal sikerült felülemelkedni a történet sablonszerűségén. Mindhárom szereplő (apa, anya, gyerek) egy napját külön-külön, stabil kézikamerás pásztázásokkal, nagyon kevés vágással bemutató, és, ami nagyon fontos, azokat élettel megtöltő alkotás volt. Engem igazán megfogott.

A napomat záró Hazug emlékektől sokat vártam, egyrészt, mert a programfüzetben a humoros jelző is feltűnt a leírásban (ami ritkaság), másrészt, mert a forgatókönyvet Cortazár novellákból adaptálták. Lehet, hogy én tettem magasra a lécet, de csalódnom kellett. Nem mondanám különösebben rossznak, de számomra megragadt az egyszerű családi film kategóriában.

Másnap (szombaton) direkt szabotáltam az első vetítést (az Odalenn című műremek a Lordi tagjaival, ennyi bőven elég róla) úgyhogy a Szaunával kezdtem a napot, de utólag azt is kihagyhattam volna. Középkorban játszódó, misztikus horror-szerűség volt, egy-két képben pofátlanul erős Tarkovszkij utánérzéssel. Nagyon zavaros film volt, amiből mostanra csak a már említett orosz mestert koppintó beállítás és a Kört idéző halott kislány képe maradt meg.

Az üldöző (The Chaser, az angol cím valahogy tökösebb) aztán végre ütött. Ezt a mocskos, véres, pörgős, kellő mértékben vicces illetve didaktikus, majdnem az utolsó percig izgalmas dél koreai filmet mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti ha a fentebb említett jelzők valamelyike visszaköszön a vászonról. Talán csak annyi probléma volt vele, hogy kicsit túlságosan is elhúzták (legalább háromszor be lehetett volna fejezni, bár beszéltem olyannal, akinek épp ez tetszett benne), és a felbukkanó ’aranyos kislány’-szálat azért kikerülhetetlenül meglendítette a giccs szele, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás. Kijárt neki az ötös a film utáni szavazáson.

Ezután már nem nagyon maradt kedvem filmezni, de azért ha már ott voltam beültem a Tahaan című indiai filmre. Aranyos, kedves meseszerű alkotás volt, happy enddel, A felhők közötthöz hasonlóan, ügyesen a sztoriba beleszőtt társadalomképpel. Egyszeri megnézésre mindenképpen ajánlom.

Vasárnap sajnos felkeltem a Felvonó című, román filmre. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy mire volt képes az elsőfilmes rendező, egy kézikamerával, 200 eurós költségvetéssel és két amatőr színésszel. Hát sajnos azt kell mondanom, hogy nem sokra. A másfél órás alkotás bőven a vége előtt unalomba fulladt, ami egyértelműen a sztori egyszerűségéből következett. Egyszerűen nem lehet 90 percig fenn tartani az érdeklődést két, teljesen hétköznapi fiatal, teljesen hétköznapi beszélgetésein keresztül. Legyenek akármennyire jó színészek is (amik egyébként nem voltak, de különösebb panasz sem lehet rájuk).

Felüdülés volt a sok játékfilm után végre egy dokufilm. A Kasztner meggyilkolását egyrészt ezért vártam, másrészt azért, mert a téma (magyar vonatkozása ellenére) előttem teljesen ismeretlen volt, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Most nem fejteném ki bővebben, akit érdekel az itt olvashat róla. A két órás filmet egészen háromnegyedéig objektívan, okosan építi fel a rendező, de aztán a végefelé előtör belőle a szimpátia a főhős iránt, na meg a hollywoodi beidegződés, és mindenképp meg akarja ríkatni a nézőket. Nagy kér érte, mert igazán maradandót is alkothatott volna (bár ebben a másik gátló tényező a Kasztner-család szerepeltetése, akik valamiért nagyon szerették, hogy kamera van a közelükben.)

Záróakkordként hétfőn délelőtt még megnéztem a Fél(ek) a sötétben című francia animációs filmet, ami telitalálatnak bizonyult. Bár egy ilyen sűrű fesztiválon az animáció alapból előnyből indul, már magából a vizualítás szempontjából is (egyszerűen jó érzés a szemnek, akármilyen hülyén hangzik is). De ami miatt igazán működik egy jó animációs film (amilyen ez is volt), az az ötletesség és játékosság, ami szinte az összes magát vérkomolyan vevő, ún. művészfilmből teljesen hiányzik. Bár mostmár eljutottunk arra a szintre, hogy az animációs film is sablonszerű megoldásokat alkalmaz. Viszont a pixaros klisék itt örömteli módon teljesen hiányoznak. Ez egy minden másodpercében kreatív alkotás, négy rövid sztorival és két átkötő, visszatérő jelenetsorral, amelyek mindegyike a félelem témakörében mozog. Ezután én már nem is kívántam többet, még ugyan lett volna időm megnézni a Csak baj van vele című francia filmet, de mivel a szinopszisban szerepelt az a mondat, hogy „Az apa képtelen eltartani a családot, és ezzel a lányát akaratán kívül prostitúcióra kényszeríti” úgy gondoltam köszönöm nekem ez nem kell.

Összességében tehát szép volt, jó volt, de sok volt és a filmek sokszor bántóan egysíkúak, ami persze nem a szervezők hibája (bárcsak az lenne).

16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál / Epilógus

Mire kettőt pislogtunk már be is fejeződött a Titanic, ami sokak szerint az egyik legjobb mozis fesztivál Budapesten, sokan teljesen érdektelennek tartják. Jómagam és csadag kolléga próbáltunk ott lenni annyi filmen, amennyit a pénztárcánk és időnk engedett, viszont vasárnap kellett konstatálnunk, hogy egyikünknek sem sikerült megnézni a két díjnyertes filmet.

A fesztivál fődíját, a Hullámtörők-díját és az azzal jár 10.000 eurós pénzösszeget a norvég Észak című film nyerte, ami emellett még kiérdemelte az Országos Diákzsűri díját is. A közönségdíjat pedig a zsűri egyik tagja Baltasar Kormakúr (a másik két tag: Enyedi Ildikó és Pohárnok Gergely) Ivanov átirata a Fehér Nászéjszaka nyerte, amit az általam olvasott netes és nyomtatott sajtóorgánumok egyöntetűen méltattak.

Viszont azt mindenféle szervezés nélkül sikerült elérnünk, hogy ne menjünk ugyanarra a filmre így együtt 16 filmet néztünk meg az 56 film közül, ami ugyan soknak nem sok, de azért embert próbáló feladat, főleg úgy, hogy a fesztivál ideje alatt mindketten 220 kilométeres távolságon ingáztunk. Arról a 16 filmről amit láttunk pedig még a mai nap folyamán olvashatjátok a véleményünket.