Poszt poszt (második rész)

4. nap: Hamlet; Kasimir és Karoline

(Valójában ez volt a harmadik nap, és amit én harmadiknak írtam az előző részben az a negyedik, de végülis ez nem oszt nem szoroz, tehát most már így hagyom. Meg hát igen, eléggé összecsúsznak a Poszton a napok.)

Nem tudom, hogy mennyire etikus írnom a zalaegerszegiek Hamletjéről, de mivel ezek a rövid írások inkább szubjektív beszámolók, mint kritikák, így inkább leírom azt, amit. Elérkeztem ugyanis a színházi szocializációmnak arra a fokára, hogy ha nem tetszik egy előadás, akkor nem várom meg a szünetet, hanem fogom magam és kimegyek. Mert Magyarországon ez nem evidens. Pedig mindenkinek ez lenne a legjobb. Na jó, erről esetleg bővebben majd máskor. Ami Bagó Bertalan Hamlet rendezését illeti, arról annyit, hogy ültem már végig sokkal rosszabb előadásokat is, itt viszont az első félóra minden ízében olyan konvencionális volt, hogy úgy éreztem, ha megeszek a színháztéren egy fagyit, az is sokkal formabontóbb cselekedet lenne. Így is tettem.

A nap pozitív meglepetése, és egyszersmind döbbenet okozója a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Kasimir és Karoline című előadása volt, Forgách Péter rendezésben. A nyíregyháziakat eddig csak Bodó rendezésekben láttam, akkor nagyon szimpatikusnak tűntek, de ez az előadás végképp meggyőzött arról, hogy egy nagyon rendben lévő társulatról van szó. A közönséggel szemben egy rozsdavörösre festett lépcsőzetes emelvény áll, a nézők érkezésekor ott foglalnak helyet a jelmezek alapján a legkülönfélébb korosztályba és társadalmi rangba sorolható színpadi alakok. Ők a vurstli közönsége, ők a nép. Ödön von Horváth szövegében és annak bizonyos mértékű kortársításával készült előadásban is található egy szerelmi négyszög, de egyikben sem ez az igazán fontos, hanem a kor- és társadalom rajz, amit ez az előadás megrendítő módon föl is vázol. A hullámvasút csodaként való kollektív figyelésétől a világválság miatti szakításon keresztül az egyre fokozódó és helyenként megmagyarázhatatlan groteszk, sőt abszurd epizódokon át eljutunk a kollektív kurvaanyázásig, ahol egy ország képtelen az ordítozáson kívül másképp kommunikálni.

Az előadás külön erőssége, hogy a majd harminc szereplő mindegyike (akiknek a legtöbbje szinte végig a színen volt) a bizonyos mértékű eltúlzottsággal együtt is nagyon pontosan, erős jelenléttel játszott, ami rendezés egy-egy üresjáratán is átlendítette a nézői figyelmet.

5. nap: Bérháztörténetek 0.1

Az ezen a napon játszott három előadásból mindegyikre nagyon kíváncsi lettem volna, ennek ellenére csak a Bérháztörténetekre jutottam be, de arra legalább kétszer is. Az előadást a Bodó Viktor által nagyjából egy éve életre hívott Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedés Kutató Intézet – Labor készítette, a társulatvezető rendezésével. Az előadásra abszolút passzol a társulat nevéből is következő kísérleti jelleg, ami egyaránt vonatkozik mind a színházra, mind a viselkedésre, bár ha jobban belegondolunk, akkor ez minden, szakmáját komolyan vevő színházra, társulatra igaz kellene, hogy legyen. És hogy ha még jobban belegondolok, akkor a Szputnyik se talált még meg egyelőre olyat, ami már jó ideje ne létezne. Ennek ellenére, amit laboratóriumi munkájuk során fölmutatnak, az korántsem kevés, sőt.

Az előadás a posztdramatikus színházra jellemző fragmentumokból építkezik, tehát nincs egy nagy ívű dráma, nagy jellemekkel, hanem csak töredékek. Töredékek egy tipikus pesti bérház életéből. Jellemzők még a többnyire hatásosan kivitelezett filmszerű vágások, az erős teatralitás és a reprezentáció gyakori megmutatása, illetve az erre való reflexió. Továbbá a nagyszerű humor.

Csákányi Eszter, Gyabronka József, Lukáts Andor játéka pedig zseniális.

6. nap: Szörprájzparti

Erre a napra csak egy OFF-program jutott, de az olyan, hogy bőven megállná a helyét bármelyik versenyelőadás mellett. A meghívás egy partira szólt, gyülekező a Bóbita bábszínháznál, majd onnan el egy titkos lakásba. A titkosságból nem csináltak nagy truvájt, az előadásból annál inkább. Egy nappali teli emberekkel, kellemes zene szól, málna szörpöt osztogatnak. Alig veszem észre, hogy elhallgat a zene, egy férfi és egy nő beszédbe elegyedik köztünk. Tipikus párkapcsolati évődés. A férfi el a másik nőjéhez, közben telefonál az előzővel. Mindezt egy térben, köztünk. A férfi kiakad, öngyilkossággal fenyegetőzik, ezzel kiakasztja a másik két nőt is. De lehet, hogy csak játszik. Aztán kellemesen kvaterkázik egyet a halállal. A férfi barátai partit szerveznek neki, mi vagyunk a vendégek, számon is kérik, hogy milyen ajándékot hoztunk, mivel készültünk. Végül megérkezik a harmadik nőjével, aztán szívrohamot kap. De lehet, hogy most is csak játszott.

Ilyen játékokból áll Kárpáti Péter darabja, amit a játszókkal közösen rendezett. Semmi tragikus, pusztán mélységesen emberi, és (így) őszinte. Nagy Zsolt meg korosztálya legjobb férfi színésze.

7. nap: Fédra fitness

Tasnádi István xedik Phaidra varriációja, amit aztán meg is rendezett, egy fitnessteremben. Theszeusz kómában fekszik egy gyúrópadon, a Kar két kondizó picsa, a Pap egy személyi edző, Minitaurosz virtuális játékban harcol, Szaurosz gyúr és baszik. Marad még Hippolütosz, aki egy töketlen kis pöcs, uralkodásra teljesen alkalmatlan, meg Fédra, aki le akar feküdni a legalább 30 évvel fiatalabb mostohafiával. Szép kis világ. Ennyit a mitoszokról, meg a nagy héroszokról. A szöveg kiváló, a játék nem különben. Csákányi Eszter alakítása pedig díjat érdemelt volna.

8. nap: A Posztoló az orkán miatt az albiban ragad, de helyette szerkeszti a tumblr-t.

9. nap: Lír; A hét asszonya

Végre látok Zsótért meg Shakespeare-t, ha már a Velencei kalmárra nem jutottam be. A nézőtér egy különböző méretű várfalakkal teli parkos területen van felállítva, közvetlen előttünk pedig két nagy gödör, mely körül fiatal színészek állnak. Zsótér bevezeti az előadást, üvöltözik egy sort, mert az egyetlen szabadon maradt széket nem hajlandó senki sem elfoglalni, végül elkezdődik a játék, majd másfél óra múlva véget ér. Nincsenek dramaturgiai csúcspontok, minden jelenet erős, a színészek precízek, szikárak, akrobatikusak, érthetően és értelmezve beszélnek, és végül elássák magukat. Ja, és Lír nő.

Miért nem másfélórás minden Lear király rendezés?

A hét asszonya szövegét Parti Nagy Lajos kifejezetten Csákányi Eszterre írta. Még valami ezenkívül?

Poszt poszt (első rész)

Már két napja vége a Posztnak, na jó, három, mert szombaton már csak a díjkiosztó volt (amin sikeresen elbuktam egy fogadást, mert egy sört arra tettem, hogy a legjobb női és férfi főszereplő díját Csákányi Eszter és Gyabronka József kapja meg – nagy szívfájdalmamra csak az utóbbi tipp jött be). Első összegzésként kijelenthető, hogyha jövőre, a jubileumi 10. Poszton is ilyen színvonalas lesz a válogatás – ide értve a verseny- és Off-programokat is – , akkor az méltó eseménye lehet az EKF-nek (arról meg csak álmodni merek, hogy esetleg nemzetközivé bővítik valamilyen formában a fesztivált).

A nettó kilenc napból nyolcon néztem előadást, összesen tizenkettőt. Hogy ez sok-e vagy kevés, azt nem tudom, ennyi érdekelt, illetve ennyire fértem be, esetenként kisebbfajta tömegverekedésekből győztesen kikerülve.

És akkor álljon itt néhány gondolat az előadásokról, kronologikus sorrendben végig haladva rajtuk.

1. nap: A képzelt beteg

Érdekes prológussal indult az előadás, ugyanis az eső elmosta a megnyitó ünnepséget, így a fesztiváligazgató Jordán Tamás és a kedves, prominens politikusok itt, a Kamaraszínházban, az előadás díszletei közt tarthatták meg beszédeiket. Az egyetlen tanulság ezekből az volt, hogy a két politikus bár 10 perceket beszélt művészetről és színházról, hogy az mennyire fontos a városnak és az országnak, a gyér taps után csak Jordán ült le megnézni az előadást, közösségünk vezetőit az már cseppet sem érdekelte. Pedig eléggé bánhatják, hogy nem maradtak benn.

Mohácsiék rájuk jellemző módon jelentős mértékben átírták a Moliére szöveget, de ez cseppet sem rontott a minőségen, egyes vélemények szerint erősebb drámai szöveg született, mint az eredeti. A nézőtér egymással szembeni két részre van osztva, köztük pedig számtalan, felül rácsos, így asztalként és ülő-fekvő alkalmatosságként is funkcionáló vízzel és halakkal teli akváriumokból áll az így meglehetősen ridegnek tűnő színpad. A legjelentősebb dramaturgiai változtatás, hogy a Halál külön szerepeltetésével előtérbe került az élet-halál, illetve az elmúlással való szembesülés problematikája, viszont ezt a kérdést is számtalanszor idézőjelbe teszi a Mohácsiékra jellemző zseniális nyelvi humor és irónia. A rendezés nagyszerű ötlete, hogy a Halál, első megjelenésekor a színpadon hagy három zenészt, akik végig egy nagyon furcsa lüktetést és ritmust adnak az előadásnak.

A színészek végig egyenletesen nagy jelenléttel, pontosan játszottak. Úgy látszik kellett egy Mohácsi János, hogy kiderüljön, a Pécsi Nemzetiben is vannak jó színészek.

2. nap: Istenítélet; BL

Nagy dilemma elé állított a második nap, mert két olyan előadás is volt, amit feltétlen látni akartam, de részben egy időben játszották őket, így muszáj volt egy kompromisszumos megoldást találnom. Eszerint elkezdtem nézni a Pécsi Nemzeti másik beválogatott Mohácsi rendezést, az Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámája alapján készült Istenítéletet, amit végül a legjobb előadásnak választottak. Gondolom nem az első felvonás alapján, mert az talán a leggyengébb Mohácsi másfélóra volt amit eddig láttam. A díszlet rideg és funkcionális: kezdetben egy óriási lépcső, ami fölemelkedve egy ház belső terévé válik. Az ének szövegét egyáltalán, a prózai szöveget sokszor csak elvétve hallottam, az előző napi Képzelt beteg színészei teljesen középszerűen, vagy inkább gyengén játszottak, egyedül a Parris tiszteletest alakító Kocsis Pál játéka keltette föl valamelyest az érdeklődésem. A zsűrizés alapján a második felvonásban gondolom legalább 300 százalékkal följavult a játék, de én ezt már nem vártam meg, hanem rohamléptekben átcaplattam az Ifjúsági Házba Ladányi Andrea és Borlai Gergő előadására, a BL-re.

A kortárs magyar mozgásszínház egyik legmeghatározóbb alakjának,Ladányi Andreának, és Magyarországon, illetve külföldön az egyik legismertebb fiatal dobosának számító Borlai Gergőnek lélegzetállító közös performanssza a BL. Lényegében semmi különösről nincs szó. Van két különböző művészeti ágban alkotó hihetetlenül tehetséges művész, akik elhatározzák, hogy létrehoznak egy közös előadást arról, hogy miként tudnak ők együtt dolgozni. Ladányi táncol, Borlai dobol. Semmi több. És mégis, teljesen bámulatos, hogy egy aprócska térben milyen ritmikai világokat képes teremteni ez a két ember. Egyikük a testével, másikuk a hangszerével. Egyszer a dob kíséri a táncot, máskor pedig a mozgás illusztrálja a zenét. És van amikor a két kifejézési mód szétválaszthatatlanul egymásba fonódik, és ilyenkor még a mellettem ülő, a fülét a hangos dobzenétől befogó öreg néninek is tátva marad a szája.

3. nap: Jógyerekek képeskönyve; Leonce és Léna

Szinte minden egy izgalmas előadásra utalt szombaton késő délután a Nagyszínházban. Örkény Színház, Asher rendezés, Parti Nagy fordítás, The Tiger Lilies zene, rémvarieté felnőtteknek műfajmegjelölés. Ennek ellenére ami megmaradt bennem, az csak a látványvilág (díszlet: Izsák Lili, jelmez és maszk: Nagy Fruzsina). Pedig minden a helyén volt. Hibátlan rendezés, végig követhető dramaturgia, pontos színészi játék. Ahhoz hogy a korrektből egy kimagasló előadás születhessen, valószínűleg egy kis szélsőségesség kellett volna. A látvány nagyon hajazott Wilsonra, talán a játékstílus is követhette volna a rá jellemző radikális elemeltséget.

Hasonló várakozásokkal érkeztem a Balázs Zoltán rendezte Leonce és Lénára. Kétoldali nézőtér, közte tatamiszőnyeg, a két végén kiálló bambuszrudak. Az összes játszó a színen, mindenki ugyanolyan fekete tréningruhában. A rendező köszönti a nézőket, elmondja hogy minden jelenetre négy változat készült (tehát gyakorlatilag mindenki játszik minden szerepet), mi nézők dönthetünk, hogy valamit többször megnéznénk-e, vagy inkább menjünk tovább. A Maladype hagyományos kategóriák alapján prózai színháznak tekinthető, de a Balázs Zoltánnal való közös munkák alatt a fizikai színház sok elemét elsajátították, és nagyszerűen használják is azokat. A saját testükkel és a bambusz rudak segítségével hozzák létre az adott jelenet terét, és így sokszor nagyon furcsa, groteszk, vagy éppen bűbájos keretek közt szólaltatják meg és működtetik Büchner szövegét. Olyan mintha csak tréningeznének, de az ebből fakadó könnyedség óriási koncentrációval párosul, és bár új értelmezések nem igazán születtek a szöveg kapcsán (ami egyébként nem is volt céljuk a rendező szerint), de a megvalósítás hogyanja mindenféleképpen elsőrangú.

POSzT csemegéző 1.

A késő tavasz, koranyár magyar városa: Pécs. Hogy tényleg mediterrán hangulatú e abban nem vagyok teljesen biztos, de mindenesetre többnyire jó az idő, sok a zöld placc a belvárosban is, ahol mi mást lehetne csinálni, mint a haverokkal kiülni lazítani, nomeg egyik fesztivál éri a másikat, szóval ilyenkor tényleg fölpezsdül és a legvidámabb arcát mutatja a város. A pörgés egyik fő motorja az idén immár kilencedik alkalommal megrendezésre kerülő POSZT (Pécsi Országos Színházi Talkálkozó). Ez az ország legnagyobb színházi seregszemléje, egy hivatalos versenyprogrammal, amire a bejutás általában kissé embert és kreativitást próbáló feladat, de kárpótlásul ott van a többnyire ingyenes (vagy legalábbis ingyen megúszható) Off-program, amik közt bőven találhatóak a versenyelőadásokkal megegyező színvonalú színházi csemegék, ezen felül van még számtalán igencsak jónak ígérkező kiállítás és koncert is. Az alábbiakban a versenyprogramból csemegézek.

Az idei válogatónak, Janisch Attilának sikerült összehoznia egy teljesen korrekt programot (ugye a POSZT-on az a rendszer, hogy minden évben felkérnek egyetlen egy embert, akinek még véletlenül sem szabad színházi kritikusnak lenni, és neki kell végig néznie az évad során legalább 150 előadást a határon innen és túl, és az ő – nem feltétlen szakmai – választása adja az adott év felhozatalát; sok kritika éri ezt a szisztémát, főleg a kritikusok részéről, akik mellőzöttnek érzik így magukat, jajj a szegények:). A 18 előadásból amiket mégis bűn lenne kihagyni az a Szputnyiktól a Bérháztörténetek 0.1, mert kísérleti színház; A velencei kalmár, mert Zsótér; A csoda, mert az erdélyi színjátszás nagyátlagban mindig kenterbe veri a magyarországit; a Fédra fitness, mert Tasnádi dráma, és Csákányi Eszter korosztályának legjobb színésznője MO-n, meg mert egy fitnesszteremben játsszák; A képzelt beteg, mert behugyozol a röhögéstől, és szerintem a Mohácsiék egyik legrövidebb előadása; a Kalevala, mert eltáncolják, mert elmondják, mert Horváth Csaba és Mucsi Zoltán.

a csemegézőt folytatjuk

Endliche Automaten először Magyarországon

Egy igazi kuriózumszámba menő koncertet csíphetnek el a kísérleti elektronikus zene kedvelői Pécsett, április 16-án, 19 órakkor a Művészetek és Irodalom Házában. Ugyanis először hazánkban fellép az egyik első, laptopot hangszerként kezelő zenekar, az Endliche Automaten Laptoporchester.
A közép- és délkelet európai turnéjuk promóvideójáért klikk ide.

A koncertsorozat érdekessége, hogy minden állomáson előadnak az előző helyszínen egy helyi zeneszerzőtől betanult művet. Pécsett az előadás kezdetén a cseh zeneszerző, Professor Neutrino darabjának "One's river story (bohemian soundscape for six laptops)" premierjét hallgathatja meg a közönség. A következő, eszéki állomáson pedig Wéber Kristóf pécsi zeneszerző Reihenweise című művét adja elő a német laptopzenekar.

"az első jazz-hegedűs, aki van olyan izgalmas, mint egy szaxofonos"

Sajnos arról már lekéstünk, hogy a Pécsi Tavaszi Fesztivál már harmadik alkalommal megrendezett Nemzetközi Jazz Hétvégéjét úgy ámblokk ajánljuk nektek, mivel ma fejeződik be a kétnapos esemény. Amire viszont minden pécsit buzdítunk, hogy menjen el, mert nagyon jó a mai program.

A szokásos helyszínen, az Uránia Moziban lesznek idén is a koncertek, a mai, szombati napon az első fellépők a David Yengibarjan, Dresch Mihály és Lukács Miklós alkotta jól ismert örmény-magyar trió a Trió Yengibarjan, akik előszeretettel ötvözik a kortárs komoly zenei hangzást, a progresszív jazz és az autentikus népzenei hagyományokat. Talán ők egyedül is el vinnék a hátukon az estét, de csak ezután jön a nagyobb attrakció.

(a youtube-on fellelhető egyetlen Trio Yengibarjan felvétel, más magyar zenészekkel kiegészítve)

Az est nagy szenzációja a francia hegedűvirtuóz, Jean-Luc Ponty (ejtsd: ponti), aki a saját projectein kívűl részt vett a Mahavishnu Orchestra második reinkarnációjában, játszott Zappával (olyan albumokon, mint a Hot Rats vagy az Apostrophe) sőt Bela Fleckel is turnézott 2005-ben. Sajátos stílusával kiérdemelte a kritkusoktól a címben idézett kellemesen hosszú titulust. A jazz-rock megújítója most két honfitársával William Lecomteal (billentyűk) és Thierry Arpinoval (dob) és egy kameruni basszusgitárossal, Guy Akwa Nsanguéval lép fel és reméljük a tőle megszokott elszállt fantáziavilágba repít minket.

Helyszín: Uránia Mozi, Pécs
Jegyár: 2000.- egy napra
Kezdés: 20.00

Forrás: kultúra.hu

Kulturális főváros, mi?!

Több, meg nem erősített pécsi forrás szerint (vagy másképpen: egy csomó ember itt arról beszél, hogy) a városvezetés a héten bejelenti a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa programnak vagy a lemondását, vagy az elhalasztásának kérelmezését.

...