Titanicom #2 /Dagobert

Már több éve szemeztem a Titaniccal, de csak idén sikerült először eljutnom. Ha ebből ítélnék akkor többet tuti nem adnék ki még 700 forintot se egy mozijegyért, ami pedig egy igen jó ár. Mondjuk az is igaz, amit leginkább megakartam nézni (pl. Időbűnök, Big Man Japan), különböző más dolgaim miatt nem tudtam megnézni. Így csak öt filmre futotta az időmből, amelyeknek milyensége a gyenge középszer és a szar között ingadozik egy kivétellel.

Ez az egy kivétel pedig egy már-már játékfilm izgalmasságával bíró dokumentumfilm, az Ember a magasban. Soha az életemben nem hallottam Philipe Petitről, aki egy kifeszített drótkötélen átsétál az akkor még álló WTC két tornya között. Az archív felvételek, interjúk, és leforgatott (WTC-ben bújkálás) jelenetek váltakozásával szinte thriller-szerű feszültséget sikerült elérniük. Philipe beszámolói pedig abszolút magával ragadtak és egészen a végéig hipnotizálva néztem a vásznat, és a film csúcspontján (ki lehet találni mi az) átéreztem a kötéltáncosságban rejlő művészi értékeket, pedig a cirkusz mindig is a halálom volt.

A következő választásom kevésbé volt sikeres. Mr. Lordi, mint a forgatókönyv egyik ötletadója és a főszörny a filmben? Az első félórában annyi horrorklisét elhasználtak, ráadásul mindenféle kreatívitást nélkülözve, hogy vettem a zsákomat és elhagytam a termet. Nem igazán érdemel több leütést, az Odalenn volt számomra az abszolút mélypont.

A versenyfilmek közül csak A másik orcádat címűt sikerült megnézni, amin szintén óriási lélekjelenlét kellett, hogy ne hagyjam ott a mozitermet, főleg, hogy fejhallgató nélkül is állandóan beszűrődött a szinkrontolmácshölgy unott hangja. Titokzatosnak tűnő film, pszichopata főszereplővel, szülőgyilkossággal és megbocsátással. Állítólag. Az én fordításomban valahogy úgy hangzik, hogy: közepes színészi játék, súlytalan események, indokolatlan cselekedetek, unalom.

A Felsőbb erő szinopszisát olvasva egy nagyon vicces, kellően fura (hiszen még is csak Izlandról van szó) filmre számítottam. Érdekesen amatőr próbálkozás volt, a jeleneteknek eleje még talán volt, vége biztosan nem, a film ritmus folyamatosan változott, nem úgy tűnt, hogy a rendező tudja, hogy kell rendezni. A párbeszédek, néhol ütöttek, néhol tökéletes érdektelenségbe fulladtak, viszont a történet érthetőségét egyáltalán nem segítették. Amit nem értettem, hogy rajtam kívül miért nevet folyamatosan mindenki. Lehetne ez az én humorérzékem hiányossága, de beszéltem két ismerősömmel, akikkel együtt néztük a filmet és ők sem tudták ezt hova tenni.

Az Odalenn és A másik orcádat utáni csalódottságom után már eléggé kedvetlenül indultam el szombaton a Jelöltre, aminek meg is lett az eredménye, mert épp odaértünk a Kinoba kezdésre, de csak a pótszékek maradtak, amik azonkívül, hogy kényelmetlenek, a lejtős padlóra voltak téve, ami természetesen nem növeli a komfortfokozatot. A körülményekhez képest viszont a film egy kellemes felüdülést jelentett. Egy nem túl bonyolult thrillertörténet iszonyat jó zenével, (amit Jeppe Kaastól már megszokhattunk) néha feltűnően szépen megkomponált képekkel. Ha azt leszámítom, hogy 30 perc után ki lehetett találni, hogy ki a főmufti és, hogy a befejezést a szokásos klisével elkúrták (csúnyán), akkor egy pörgős filmet sikerült megtekintenem, amiközben néha pumpált az adrenalin. Egyre inkább az az érzésem, hogy a dánokban nehéz csalódni, bár ennek nem a Jelölt a legékesebb bizonyítéka.

A fesztivál utolsó napjára hagytam az Adventurelandet, amit így utólag nem értem, hogy miért akartam mindenképpen moziban megnézni. Unalmas tinivígjáték, a szüzesség elvesztéséről meg a szülőktől való elszakadásról; kicsit már kinőttem ebből a világból. Lehet, hogy ez a Greg Mottola, csak ilyen filmet tud csinálni, bár míg a Superbaden nagyokat röhögtem, ez csak untatott. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ugyanazt a filmet nézném csak egy „lelkiszegényebb” néprétegnek forgatva. Micheal Cera meg nem ért rá, úgyhogy becastingolták helyette Jesse Eisenberget, aki egy villanáson kívül (amin egyébként egy kellemeset kacagtam) nem sokat mutatott a színészi tehetségéből.

Összességében élveztem a folyamatos moziba rohangálást, a tömeget (ami elég sokszínű volt), még talán a vászon alsó harmadát eltakaró fejhallgatókat és a befejezés előtt távozó szinkrontolmácsokat is meg tudnám szokni, de jövőre vagy nagyobbat kell merítenem, vagy sokkal szigorúbban válogatnom, hogy ne úgy érezzem, hogy fölöslegesen dobtam ki pénzt mozijegyekre.