Él: Beckett is, Brook is

Különleges színházi csemegének ígérkezett, végül majd minden várakozásomat felülmúlta a Samuel Beckett rövid szövegei alapján Peter Brook által rendezett Töredékek című előadás a Trafóban.

Pedig ezek a várakozások elég nagyok voltak: elsősorban arra irányultak, hogy mit kezd az abszurd dráma egyik legnagyobb klasszikusának számító szerzőjének szikár, enigmatikus szövegeivel a kortárs színház élő legendájának számító rendező.

Az előadás magyar színlapján az olvasható, hogy hála Brooknak, végre nevethetünk Becketten. Ez alapján előre csak annyira következtethetünk, hogy az angol rendező érti az ír írót. Azaz felismeri azt, hogy Beckettnél még a legsötétebb emberiség végvíziókban is számtalan komikus elem, vicces szituáció található. És a címlap nem hazudott, az előadás alatt valóban sokszor csapkodhatta nevetéstől a térdét a közönség. Viszont ami igazán érdekes volt, hogy úgy tűnt, Brook nem csak érti Beckettet, hanem igyekszik őt beckettiesen is játszani. Értem ez alatt azt, hogy a színrevitel bár nem követte teljesen hűen – az egyébként sokszor centi pontossággal meghatározott – szerzői instrukciókat (gyorsan hozzáteszem, hogy ez természetesen még véletlenül sem feladata semmilyen szöveg kapcsán semmilyen rendezésnek), ennek ellenére mégis olyan érzésem volt, mintha Brook törekedett volna vegytiszta formájában megmutatni a becketti világot. És ezzel tényleg csak egyetlen egy baj van, és ez pedig pont a vegytisztaság. Ugyanis Beckett már negyven évvel ezelőtt megrendezte néhány drámáját, a leírások alapján meglehetősen komolyan véve saját magát, tehát a színpadán is megjelent a drámáinak egyik fő stilisztikai mozgatórugójának számító, végletekig kiüresedett világot megjelenítő szikár, precíz ábrázolásmód. Tehát ennyi idő távlatában egy hasonló jellegű előadás már valószínűleg unalmas lehetne. A feltételes mód Brook esetében viszont abszolút jogos, és nemhogy nem unalmas, hanem egy teljesen lebilincselő produkciót hozott össze a C.I.C.T./Théâtre des Bouffes du Nord (ennek a színházi kutatóközpontnak egyébként igazgatója) színészeivel. És hogy valóban egy ilyen előadás születhessen, ahhoz elengedhetetlen a magyar színpadokon csak elvétve látható, döbbenetes jelenléttel bíró precíz színészi játék.

A négy rövid „töredéket” három színész játssza el a kb. 10 cm magas 10x5 méteres dobogó(-szerű valamin). A díszlet mindössze két dobozból és zsákból, illetve egy padból és székből áll.

Az első (Színműtöredék I.) és harmadik (Némajáték II.) részben Antonio Gil Martinez és César Sarachu páros jelenetét látjuk. Az előbbiben két véletlenül egymásra találó nyomorékot játszanak, akik első örömükben még bíznak abban, hogy kiegészíthetik és segíthetik egymást, de aztán hamar kiderül, hogy eleve kudarcra ítélt minden olyan kísérlet, ami arra irányul, hogy emberek boldogságban élhessenek egymás mellett, egymással. A Némajáték II-ben egy fantasztikus technikával kivitelezett burleszkjelenetet adtak elő két különböző habitusú színpadi alakot formálva, akik egy zsákból fölkelve (egy fölöttük függő hatalmas tüske „ébresztésére”) bajlódnak végig egy napot, azzal a különbséggel, hogy az idegesebb, örökké panaszkodó, nyugtatókon tengődőnek nap végén még imádkoznia is kell, míg a sorsát kvázi vidáman és (ön)elégedetten tűrő beéri a puszta alvással.

A második jelenetben Hayley Carmichael az Altatódal monológját mondta el, gyakorlatilag végig egy karosszékben ülve. A – leegyszerűsítve – magányos elmúlással foglalkozó szöveget valami teljesen elementáris erővel és természetességgel adta elő, miközben még önironikus humorra is futotta tőle. Hátborzongató 20 perc volt.

A negyedik, befejező részben a Jövés-menés három, régi időkön merengő öregasszonyának perszonázsát játsszák, kissé viccesen melankolikus befejezéseként az előadásnak.

Töredékek (Fragments)
Szövegek: Samuel BECKETT
Rendező: Peter BROOK
A rendező munkatársa: Marie Hélène ESTIENNE
Szereplők: Hayley CARMICHAEL, Antonio GIL MARTINEZ, César SARACHU
Fény: Philippe VIALATTE

Trafó, 2009. 04. 09.