Tegnap este Szegeden, a Jazz Kocsmában lépett fel a The Ruby Suns és Skallander (ajánlót lásd róla itt), ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Ruby Suns alapítója és motorja, Ryan McPhun a Skallandert alkotó két zenésszel, Matthew Mitchellel és Bevan Smithhel először eljátszott az utóbbi zenekartól pár számot, majd saját formációja dalaiból egy bő egy órás szettet.
Igazából egy koncertélményt nagyon leegyszerűsítve két dolog határoz meg: a hangzás és az este hangulata. Utóbbi nekem mindig sokkal többet nyom a latba mint az előbbi (nagyon pocsékul kell szólnia ahhoz egy koncertnek, hogy elrontsa az estémet), és épp ezért lesz maradandó emlék számomra a Ruby Suns koncertje is.
Ugyanis maga a zene, be kell vallani, messze volt attól, amit úgy jellemeznénk, hogy "jól szólt". A vokált gyakorlatilag alig lehetett kihallani, és rendre volt egy-két hangszer, vagy hangminta, amiért túlságosan is fülelni kellett. Ez leginkább egyébként a Ruby Suns számok alatt volt érezhető, ahol a Ryan előtt lévő négy-öt különböző szerkentyűből előbukkanó hangok nyilvánvalóan túl szerteágazóak voltak, ahhoz, hogy a színpad(szerűségnél) lévő két hangfalból (a gitár, dob és szintetizátor mellett) rendesen kihallatszódjanak. Persze ez nem minden dalnál volt így, hanem mondjuk minden másodiknál. A koncert felét ugyanis a vidámabb, táncosabb (bizonyos körökben) slágerek tették ki, amikben a ritmus dominál, ami miatt nem volt zavaró, hogy a dob elnyomta a többi hangszert.
De még akkor is, ha az összetettebb harmóniák nem mindig jöttek ki igazán az estét megmentette két dolog. Először is maga a hely. Muszáj írnom róla egy pár sort, mert egyszerűen megérdemlik a srácok, akik csinálják. Alapjában egyetlen, nagyon kicsi helyiségből álló, füstös kis kávézó, amit viszont feldob a két fiatal pultos, akik egyben tulajdonosok is, és egész este baromi kedvesen, nyitottan, pörgősen vitték az egész helyet. Alkalmam volt beszélgetni velük és az a helyzet, hogy ha több ilyen söröző lenne, ilyen személyzettel, ilyen korrekt árakkal (300-ért teljesen vállalható a korsó Borsodi, plusz pirospont: egy százassal többért csapolt Staroprament is lehetett kapni) akkor egy sokkal boldogabb országban élnénk. És Pécsre is tessék végre egy olyan helyet csinálni, ahol vállalható gitárzene (pl: Yeah Yeah Yeahs) is szól a hangfalakból (nemcsak jazz meg hip-hop) rendes hangerőn (értsd: nem túl halkan és nem túl hangosan)!
A másik mentőövet pedig maguk a zenészek adták, különösen az a Ryan McPhun, aki annak ellenére, hogy játszott már a világ összes pontján, különböző fesztiválokon, eljött ide, Szegedre (mint megtudtam az ott élő Matthewnak köszönhetően), hogy fellépjen egy kb. 40 négyzetméternyi kocsmában 50 ember előtt. A baseball sapkájával és batikolt pólójával egy kb. tizenkét éves hülyegyerekre hajazó Ryan végig mosolyogva, a mindössze harmadik fellépésüket abszolváló Skallander-es haverjaival élő példáját adta annak, hogy így is lehet. Annyira jellemző volt az egész estére, amikor Ryan bemondta a mikrofonba, hogy tényleg pontban tízkor be kell-e fejezniük, amire a pultból érkezett a válasz: „Hát mondjuk mehet negyed tizenegyig”. Az ilyen családias klubkoncertek az ilyen pillanatok miatt teljesen egyediek. Az pedig már csak ennek az estének a kuriózuma volt, hogy olyan zenét hallhatott az a pár szerencsés ember, aki ott volt, amilyet jelenleg egyetlen magyar együttes sem játszik. A végén még az eleinte feszengő közönséget is sikerült megtáncoltatni a leginkább az Animal Collective legutóbbi lemezét idéző "pszichedelikus hippitechno"-s jammeléssel (volt egy rész, ami majdnem egy az egyben olyan volt, mint a Brothersport). Úgyhogy a hangulatra tényleg semmi panasz nem lehet.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése