Egy rövid bejegyzést úgy érzem megér a Nigeria 70 című, két cd-s válogatás újrakiadása. Azon ritka lemezek közé tartozik ez, amelynek alcímében szereplő „Definitive” jelző valóban helytállónak tűnik. Két lemez, huszonnégy szám, és mindegyik hibátlan. Az általában Fela Kutitól származtatott és szinte csak az ő nevével összekapcsolt afrobeat stílus tág bemutatásáról van itt szó. Alapjaiban elmondható minden számról, hogy az afrikai törzsi ritmusoknak funkkal való házasságából születtek, de ez bőven kevés lenne ahhoz, hogy majd’ 150 percig lekösse a figyelmünket. Van itt még blues, pszichedélia, jazz vagy épp diszkó is. Szinte hihetetlen, de tényleg minden egyes szám teljesen rendben van, legyen az épp egy rockos riffel húzó, három perces szösszenet (Ofo The Black Company – Allah Wakbarr), nyolc perces, monoton témára felépített protest songba oltott „afro-gospel” (William Onyeabor – Better Change Your Mind) vagy épp egy negyed órás, női énekkel feldobott dal a mestertől, Fela Kutitól (Fela Anikulapo Kuti And The Africa 70 - Upside Down - w/Sandra Akanke Isidore). Aztán lehet, hogy csak a feltétlen rajongás beszél belőlem (számomra az afrobeat, afrofunk stb.. , a tradicionális delta blues mellett a másik olyan stílus, amit egyszerűen bármikor képes vagyok meghallgatni), de ezekben a zenékben tényleg van valami megfoghatatlan. Ezek az emberek nem szimplán jó zenészek, hanem olyan emberek, akikben valahol mélyen ott lüktet a ritmus minden egyes porcikájukban. Az pedig már csak a szerencse számlájára írható, hogy a bennük rejlő erő épp a hetvenes években tört felszínre, amikor már úgy-ahogy kitalálták azt, hogy funk (na meg ugye, hogy kitágult a világ, és elért hozzánk is).
Egyébként érdekes megfigyelni, hogy mennyire laza minden egyes szereplője ennek a szubkultúrának (lehet, hogy ezért is olyan ellenállhatatlan az egész). Minden ruhadarab, ami a hetvenes években egy fehér emberekből álló zenekarban ciki lehetett (10 centi magas talppal rendelkező cipő, csillogó ing stb..) az rajtuk épp az ellenkező hatást váltja ki. Ugyanez igaz a zenekarnevekre is (pl: Tony Allen & His Afro Messengers, Sir Victor Uwaifo & His Melody Maestroes, Bala Miller & The Great Music Pirameeds of Afrika - így, k-val), vagy épp a szövegekben erőteljesen jelen levő politikai töltetre. Mindez olyan, ami a fehér embertől általában vérciki, de náluk (talán az egész mögött megbúvó sámánista, törzsi kultúra miatt) valahogy mégis tökéletesen működik.
Most, hogy úgyis itt a jó idő kaparintsa meg magának mindenki ezt a lemezt, meg úgy általában is, hallgassatok sok-sok afrobeatet, mert az jó (és még menőbbnek is érzi magát tőle az ember).
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése