Ilyen ez a popszakma

Lehetne a popkultúra homogén beskatulyázása elleni forradalom harcosának kikiáltani Anton Corbijnt, ha bizonyítottan effajta indíttatásból űzné művészetét. (Ha már nagy szavak.) Első látásra beszélhetnénk a klisék által felszelt irányzat tudatalatti felszakításáról, ebben meg is akadhatna a kritikusok tolla.
”Hol van a határ a popkultúra és a magas művészet között?”- kezdi a Müpa magazin egyik szerkesztője a kiállítás ismertetőjében. Hol van? Miért is kellene lennie? Ebből látszik a megunhatatlansága, az elemzőknek a taglalás, megállapítás, kinyilvánítás, okos(kodás)sá válás felé.
Adott egy holland fotográfus; aki még jóval a „definiáljuk a magas művészet defeinícióját-láz” előtt kezdett zenészeket fotózni, pusztán a zene szeretetéből inspirálódva. A fényképezőgép mögé bújva került közel a számára katarzis élményt kiváltó zene magszólaltatóihoz; a U2 és a Depeche Mode frontemberei személyében. A szemcsés, defókuszos és szokatlan beállítású képek nem feltétlenül a ’70-es évekbeli természetellenességet, mesterségességet, és az éles koncertfotókat igyekszik ellensúlyozni. Nem popikonokat akart fotózni, csupán azonosulni próbált. Ekképp, a nagyrészt fekete-fehér és a kékes hatású képek, pár polaroid színes képpel vegyítve; amit keveselltem is, mert a zártságot kedvelő-betokosodott-sznob-szubkultúra ilyenkor szokott felsóhajtani „már megint egy fekete fehér fotós” mondattal. A különbség az, hogy Corbijn, már akkor ilyen jellegű fotókat készített amikor a nagy „elvontság-hullám” még nem érte be ennyire önmagát.



Nos igen, a fekete-fehér-cigarettázós-elnézős képek megtévesztőek lehetnek. Ami fekete-fehér, az művészi, kortárs… erőltetett. A félreértések elkerülése érdekében hasznos utána nézni Corbijn modern vizuális munkásságának (a fotózás mellett filmet és videoklipet egyaránt rendezett), mert a Lumú-ban sétálva , Bono, David Gahan, Elvis Costello, Robert de Niro és még sok más híresség képei között jogosan merülhet fel a kérdés: vajon a képeinek akkor is ekkora hatása lenne, ha nem”divatszínekről” és nem hírességekről lenne szó? Valószínűleg tartom, hogy igen; és ezt nem csak a kompozíciók illetve az ötletek mutatják. A fényjátékából is következtethető, ezt pedig a fekete-fehér képen jobban lehet hangsúlyozni. Így válhatott tudatossá – s később már kritikai mondanivalóvá a celebélet gépezete felé - a művészete. Retrospektív kiállításról lévén szó, így a munkájának korszakolása adott volt , bár mindenféle termekkel való felboncolás nélkül is megkülönböztethető.



Az első 1973 és 1989 közötti korszaka a Black And White; ahol dokumentumfotószerűen csakis zenészek a fotóalanyok, ezzel meg is írta a életreferenciáját, ami végig kíséri munkásságát.

A következő szakasz, Star Trak címmel már érdekesebbé vált. Dokfotózásból eltávolodott a portré irányába, és már technikai fejlődése és szembetűnő. A különleges barnás, ragyogó képeket sajátos előhívó rendszerével implikálta. A képek saját elnevezése szerint „lithprint”-ek, ami a litográfia (síknyomású grafika) és a nyomat összeolvadásából adódott. Maga az eljárás „lithdeveloper”-ként vált nevessé. S itt már megjelentek színészek, rendezők és modellek is.(Clint Eastwood, Steven Spielberg, Kate Moss…)



33 Still Lives, harmadik periódusban a paparazzo fotózást éri érzékelhető kritika, így a középpontban a vaku áll, a kékes hatás mellett. Berendezett képek pillanatképekként lettek felnagyítva és poszterré degradálva, mutatva a hamis-igazság valóságát Cameron Diaz, Sean Penn, vagy Björk szereplésével.

Az a.somebody, 2000-2002-es fotótár az abszolút önmeghasonulás, ahol főleg színesben, a már elhunyt nagy nevekként bemaszkírozva, maga Corbijn állt modellt. (Zappa, Cobain, Hendrix, Marley…) Saját gyerekkorát analizálja a zene és film rajongásának hatásával ötvözve. Protestáns lelkész családban nevelkedve egyértelműnek tűnik, hogy a vallás meggyökerezését illusztrálva előbukott munkájában az élet-halál kérdés szeletelése.



A tárlat további érdekessége, hogy a nagy termi vitrinben megtalálható Depeche Mode-nak megálmodott lemezborítók, plakátok, logók rengetegje.
Emellett levetítik az összes Corbijn keze/elméje által rendezett klipet (Nirvana: Heart Shaped Box; U2: One; Depeche Mode: Enjoy the Silence; Joy Divison: Atmosphere; Coldplay: Talk; Mercury Rev: Opus…), a nagy port kavart 2007-es Control filmjével együtt. Ennek keretében hirdettek meg egy videoklip pályázatot, amiben az Enjoy the Silence –ra vártak kisfilmeket, aminek június 20-án a Múzeumok éjszakáján volt az eredmény hirdetése.A harmadik helyezést Galler András kapta, egy kiélt rocker utolsó útját filmesítette meg; a film fényképezésének világa magával ragadó.Másodikként Sánta Balázs mehetett haza, aki a jól bevált stop-motiont választotta, az első pedig Nagy Péter lett aki különálló fotókból rakta össze művét,s így kísértetiesen emlékeztet a Black:Wonderful Life klipjére.

(fotó: Almási Gergely)

Kusza érzelmekkel ocsúdok fel a terem ajtaját kitépve, levegőért kapkodva, tömegtől menekülve, mert minden kétséget kizáróan tehetséges művész fotóiban van valami monotonitás. Lehetőségekben nincs hiány, az ötletek azokban az időkben egyedinek számítottak, viszont hogyan lehet elhinni Corbijn képei által mutatott személyiségének hitelességét, ha csakis „nagy emberek” bőrébe bújva próbált saját maga mélyére nyúlni?
A szkepticizmus és a keserű mellékíz megmaradt, a katarzis élmény azonban el.