Androgün bombák szárítókötélen - Nancy Spero madridi kiállításáról

Nem feminista, alkotóművész. Spero nem hangsúlyozza nő létét, inkább nem rejti véka alá. Arról fest, alkot, beszél, jelez, ami mellette lélegzik, legyen az szárítókötélre aggatott kombinék susogásába rejtett abortált magzat, primitív szerencseszobornak álcázva, megalázott női alakok vagy fallikus, vietnami bombák. Figurája a hatvanas s hetvenes évek Amerikájában és Európájában zajló politikai és társadalmi események (fekete -mozgalom, nő-mozgalom, hippi-mozgalom, szexuális és morális-forradalom, a drogok és a felszabadított ember forradalma, generációnk születése s keresztelkedése) leképezésére, megformálására törekedett. A Párizsi fekete festmények (Szeretők, utcalányok, anyák és gyerekek, szörnyek) vagy a Vietnam -i háború sorozata belerántanak egy olyan párbeszédbe, amiben a születés, a háború, az ölés s ölelés, az erőszak témái mintegy primitív, a hieroglifákhoz hasonlító jelrendszerekkel szimbolizálva csupán hallgatnak tüntetőlegesen a képein, nem mondanak ítéletet, nem dobálóznak, és nem vagdosnak maguk körül. Nem egy emberre mutogat ujjal, hanem mindenkire.

Művészetében meghatározóak a párizsi évei, Artoud kódexe és festményei című sorozata, amelyben a francia színházi íróval veszekszik, különböző római, egyiptomi és kelta képeket felhasználva, „All writing is a pigshit, Artoud.”— jelenti ki fölényesen egyik alkotásán, dühösen is, de tisztelegve a kegyetlenség színházának mestere előtt, s a 69-es eseményeket is a francia fővárosban szemléli, diáklázadások s kukaborogatások, különböző nyelveken, különböző filozófiákkal támogatva, de ő inkább visszatér a nőkhöz… A női tortúrákhoz, bántalmazásokhoz, diszkriminációhoz, a dél- amerikai nők megaláztatásaihoz a diktatúrák vagy a fasizmus idején— a Marie Sanders balladája sorozatát Bertold Brecht azonos című verse inspirálta, amit a drezdai Festspielhaus kiállítótermében mutatott be, különböző falfestményeken, repedezett és megtört mondatok közé illesztve a meztelenül felakasztott lány fotóját, olyan, mint egy modern barlangrajz. Fragmentált és koszos, nehezen kivehető írásjelekkel, mint egy hirdetőoszlop, amiről hanyagságból nem vakarják le az előző plakátokat és az újak alatt ott ásítoznak a régiek még. Amúgy, hogy igaz- e a történet, vagy sem, azt azóta is találgatják, nem lehet tudni, hogy a fotó a valóságot rögzítette vagy a beállított antifasiszta propaganda akart lenni, a meztelenre vetkőztetett és megkötözött lány fotója, akit azért szégyenítettek meg, mert egy zsidó férfival esett szerelembe.

A madridi Reina Sofia múzeum kiállítótermének egyik sarkába Spero szárítókötelet aggatott ki, rajta fehérneműkkel, bugyik és kombinék, köztük kivágott papírfigurák, vörösek és aprók, torz arcok, olyanok, mint az ókori területjelző szobrok, ijesztően elnagyoltak, abortált magzatfigurák, ott rejtőznek a női szennyesek mélyén, amit ritkán teregetünk ki… Most kicsipeszelte őket. Provokatív manifesztáció. Az is, ahogy a másik szobában lévő falfestményen a női figurák barlangfestményszerűen lejtenek körtáncot hajlott pálcikafigurákként, primitív test-reprezentáció (a férfi mammutokat festett a barlangfalra, hogy a lelkét rabolja el először, itt nőket látunk, hogy ki kinek a lelkét rabolgatja mostanában… akinek ne inge, ne) a szoba mennyezetéről pedig zászlók és sálak kígyóznak le, világsátor. Alkotásai között bolyongva a nő számtalan arcával találkozunk, nem parfüm, vagy mosószappanszag, inkább körömlakklemosó, amivel lekaparja a rétegeket a mondanivalójáról, és újabbakat fest rájuk. Pattogzódó szerepkörök.

Spero műveit kereshetjük még a londoni Tate Galériában vagy a Modern Művészetek Múzeumában (New York), de a 2007-es velencei Biennálén a bejáratához ő tervezett emberi fejeket lóbáló májusfát. Ő összevagdossa eltorzított arcainkat, szalagokra fűzi őket, s aztán felköti a plafonra. Lógva hagy minket.

Spero online katalógusa itt.