2009. jún. 2.

Az erkölcstelen Budapest – avagy egy város, melynek 6 százaléka kurva



Az alcímben szereplő megállapítás Tábori Kornél hírlapíró és Székely Vladimir rendőrfogalmazó tollából származik, 1908-ból. Hogy a helyzet valóban ennyire súlyos volt-e anno, az nem állapítható meg egyértelműen Az erkölcstelen Budapest című, (számomra) bizonytalan műfajú kötet ‛92-es reprint kiadásának végig olvasása után. Az biztos, hogy amíg ismerőseimnek csak szemelvényeket olvastam föl a műből, nagyjából mindenki a hasát fogva röhögött, de miután egyedül merültem el benne, már kicsit árnyaltabbá vált a kép, sőt, néhol a permanens elképedés uralkodott el rajtam. Szóval, nem tudom mi az igazság az ügyben, mindenesetre a két jeles szerzőnk így kezdi:

 

„ Abban az érdekes, bűnös, izgató, és szomorú forgatagba, ami az erkölcstelen Budapest világában zajlik, csak egy fénysugarat akarunk vetni ezzel a könyvvel, egy reflektor fénysugarát, amely gyorsan siklik el az eseményekkel nyüzsgő élet fölött, de minden részletet éles, pontos megvilágításban mutat. Egy nagyváros problémái közt egyike a legbonyolultabbaknak és legérdekesebbeknek a nemi kérdés; duplán érdekes és nehéz azonban Budapesten, ahol olyan nagy az érzéki éhség, az örömök mohó hajszolása, és ahol olyan olcsó a női test, a fehér emberhús”.  

A „minden részlet” többek közt olyan fejezet címekben manifesztálódik, mint a milyen a pesti éjszaka?, az utcai lányok, rosszhírű házak, a titkos prostitúció, talmi színésznők, a bűn piaca, megrontott gyermekek,  leánykereskedők, a műférj, a selyemfiú, stb.

 


Az rögtön megállapítható, hogy a szerzőknek van egy egyértelmű erkölcsi mércéjük, amely áthatja az egész művet, és ami alapján ítéletet mondanak az egyes jelenségek fölött. Ez teljesen természetes, nincs is vele semmi probléma. Azzal viszont annál inkább, hogy én, mint egy 100 évvel későbbi olvasó már igencsak nehezen tudom megítélni, hogy az ő hozzáállásuk az adott korban hol helyezkedik el, mennyire számít uralkodó nézetnek, tehát hogy az átlaghoz képest mennyire prűdek, vagy éppen szabad felfogásúak. Ezt a bizonytalanságot a - föntebb már említett - zavaros műfajiság tovább erősíti. Ugyanis szétbogozhatatlanul keveredik egymással szociográfia, kriminológiai a bulváros jellegű, anekdotikus publicisztikával.

 

Találkozhatunk Krúdyt idéző leírásokkal az éjszakai múlató helyek (bűn barlangok) „nagyvárosi lápvirágjainak” különböző kasztjairól, ahol többek közt megismerkedhetünk Mágnás Dórával, Édi-Dédivel, vagy éppen Dundikával (van ami nem változik). Ezeken a helyeken bizony néhány társaság a szeparékba vonul, ahol lekerülnek a ruhák, „vagy akár nem is kerülnek le”, és hát semmiféle rendőrkapitányi rendelet nem tudja megakadályozni, hogy ne történjen itt meg, aminek meg kell (ójajj).

De a könyv pontos statisztikai adatokat közöl a kéjnők rendjének alacsonyabb kasztbeli bejegyzett tagjairól. Ezek szerint Budapesten 1907-ben, 1285 perdita működött hivatalosan, akik közül 271 a „bordélyházakban tanyázott”, a többiek pedig magánvállalkozóként űzték a legősibb mesterséget. Ők egészségügyi papírral rendelkeztek, és hetente kétszer vizsgálta őket a hatóság. Igen ám, de a a szerzők szerint a hivataloson kívül még legalább húszszor ennyien keresték bájaik árusításával a kenyerüket a városban. Ha ez valóban igaz, akkor azt a megdöbbentő adatot kapjuk, 1903-as népességi adatokkal számolva (725 000 lakos), hogy Budapest lakosságának egyharmada kurva volt. Értve ez alatt azt, hogy pénzt, vagy valamilyen juttatást kért a szolgáltatásaiért. Én bárkinek készséggel elhiszek bármit, pláne a bűnös városról, de azért valljuk be, hogy ez az adat kissé meredek. Csak úgy mint az a tudományos alapossággal tett megállapítás, mely szerint a „fiatalság nyolcvan percentje nemi bajban szenved”.

Ha némi valóságalapja tán lehet is, azért az is túlzásnak tűnik, hogy szinte kizárólag Magyarországról látták el 14-16 éves lányokkal Európa bordélyházait és perverzeit, meg hogy 5 év alatt 4000 elrabolt magyar lányt vittek át Szerbiába.

 

Amikbe viszont garantáltan nem lehet belekötni, azok a bűbájos újsághirdetések, melyek közül szép számmal idéz a könyv. Íme néhány:

- „szép szőke úriasszony saját lakásán masszíroz, úriembereket és hölgyeket. Nyár utca 8. I.6.”

- „fiatal csinos leányokat hangversenykörútra szerződtetnék. Hang nem fontos, csak szép külső. Arcképes levél a kiadóhivatalba kéretik.”

- „ öcsém nőül venne bármely korú leányt vagy nőt, lehet púpos is vagy elcsábított, ha legalább 20 000 koronája van. Esetleg biztos állásért. »Jófiú« jeligére a kiadóba váratik levél.”

- „ abnormálisan csúnya úrileány levelezne abnormálisan buta emberrel, aki butasága mellett ideális és komoly legyen. Leveleket a kiadóhivatalba kérek »Együtt ábrándozunk« jelige alatt:”

- „leányok! Minden bajtól megszabadít ötödik hónapban is Máli néni. Írjatok »Segítség« jeligével főposta restante.”

- „erős 25 éves fiatal ember, aki ötig is tud számolni egy éjszaka, gazdag barátnőt keres. A kor mellékes. »Lord Beton« a kiadóba.”

- „ Vagyonos úriasszonyok! Ki mentene meg nagyobb összeggel szép, fiatal tisztviselőt? Annak odaadom ifjúságom, és hálás, diszkrét rabszolgája leszek. Kor nem számít.”

- „Magas, barna, szép, 18 éves, tisztességes, múlt nélküli lány idősebb úrnak állandó pártfogását óhajtja. »Meggondoltam« jelige tőzsdébe, Rákóczi út. 50.

- „Csak nős, előkelő, gazdag úriember állandó, támogató barátságát keresi nagyon szép hölgy. Levelet a főpostára »csak nős legyen« jeligével jelezni kérem.”



Végül a prostitúció okait elemezve arra jut Tábori és Székely, hogy a legtöbb leányt a szerelemvágy vitte a prostitúcióba, mert ugye „kivirul a rózsa, és nincs, aki rendje és módja szerint leakassza”. Erre csak annyit tudok mondani, hogy remélem, ma, 2009-ben több gondos kertészlegény van Budapesten, mint egy százada, és nem hagyják, hogy elkeseredésükben az erkölcstelenség vad fertőjébe álljanak leányaink.

 


Tábori; Székely: Az erkölcstelen Budapest, Bp., Fekete sas Kiadó – Orpheusz Kiadó, 1992. szerk. Fazakas István. ISBN 963 85026 1 4


A korszak és a téma iránt érdeklődöknek bibliográfia itt.


2 megjegyzés: