Poszt poszt (első rész)

Már két napja vége a Posztnak, na jó, három, mert szombaton már csak a díjkiosztó volt (amin sikeresen elbuktam egy fogadást, mert egy sört arra tettem, hogy a legjobb női és férfi főszereplő díját Csákányi Eszter és Gyabronka József kapja meg – nagy szívfájdalmamra csak az utóbbi tipp jött be). Első összegzésként kijelenthető, hogyha jövőre, a jubileumi 10. Poszton is ilyen színvonalas lesz a válogatás – ide értve a verseny- és Off-programokat is – , akkor az méltó eseménye lehet az EKF-nek (arról meg csak álmodni merek, hogy esetleg nemzetközivé bővítik valamilyen formában a fesztivált).

A nettó kilenc napból nyolcon néztem előadást, összesen tizenkettőt. Hogy ez sok-e vagy kevés, azt nem tudom, ennyi érdekelt, illetve ennyire fértem be, esetenként kisebbfajta tömegverekedésekből győztesen kikerülve.

És akkor álljon itt néhány gondolat az előadásokról, kronologikus sorrendben végig haladva rajtuk.

1. nap: A képzelt beteg

Érdekes prológussal indult az előadás, ugyanis az eső elmosta a megnyitó ünnepséget, így a fesztiváligazgató Jordán Tamás és a kedves, prominens politikusok itt, a Kamaraszínházban, az előadás díszletei közt tarthatták meg beszédeiket. Az egyetlen tanulság ezekből az volt, hogy a két politikus bár 10 perceket beszélt művészetről és színházról, hogy az mennyire fontos a városnak és az országnak, a gyér taps után csak Jordán ült le megnézni az előadást, közösségünk vezetőit az már cseppet sem érdekelte. Pedig eléggé bánhatják, hogy nem maradtak benn.

Mohácsiék rájuk jellemző módon jelentős mértékben átírták a Moliére szöveget, de ez cseppet sem rontott a minőségen, egyes vélemények szerint erősebb drámai szöveg született, mint az eredeti. A nézőtér egymással szembeni két részre van osztva, köztük pedig számtalan, felül rácsos, így asztalként és ülő-fekvő alkalmatosságként is funkcionáló vízzel és halakkal teli akváriumokból áll az így meglehetősen ridegnek tűnő színpad. A legjelentősebb dramaturgiai változtatás, hogy a Halál külön szerepeltetésével előtérbe került az élet-halál, illetve az elmúlással való szembesülés problematikája, viszont ezt a kérdést is számtalanszor idézőjelbe teszi a Mohácsiékra jellemző zseniális nyelvi humor és irónia. A rendezés nagyszerű ötlete, hogy a Halál, első megjelenésekor a színpadon hagy három zenészt, akik végig egy nagyon furcsa lüktetést és ritmust adnak az előadásnak.

A színészek végig egyenletesen nagy jelenléttel, pontosan játszottak. Úgy látszik kellett egy Mohácsi János, hogy kiderüljön, a Pécsi Nemzetiben is vannak jó színészek.

2. nap: Istenítélet; BL

Nagy dilemma elé állított a második nap, mert két olyan előadás is volt, amit feltétlen látni akartam, de részben egy időben játszották őket, így muszáj volt egy kompromisszumos megoldást találnom. Eszerint elkezdtem nézni a Pécsi Nemzeti másik beválogatott Mohácsi rendezést, az Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámája alapján készült Istenítéletet, amit végül a legjobb előadásnak választottak. Gondolom nem az első felvonás alapján, mert az talán a leggyengébb Mohácsi másfélóra volt amit eddig láttam. A díszlet rideg és funkcionális: kezdetben egy óriási lépcső, ami fölemelkedve egy ház belső terévé válik. Az ének szövegét egyáltalán, a prózai szöveget sokszor csak elvétve hallottam, az előző napi Képzelt beteg színészei teljesen középszerűen, vagy inkább gyengén játszottak, egyedül a Parris tiszteletest alakító Kocsis Pál játéka keltette föl valamelyest az érdeklődésem. A zsűrizés alapján a második felvonásban gondolom legalább 300 százalékkal följavult a játék, de én ezt már nem vártam meg, hanem rohamléptekben átcaplattam az Ifjúsági Házba Ladányi Andrea és Borlai Gergő előadására, a BL-re.

A kortárs magyar mozgásszínház egyik legmeghatározóbb alakjának,Ladányi Andreának, és Magyarországon, illetve külföldön az egyik legismertebb fiatal dobosának számító Borlai Gergőnek lélegzetállító közös performanssza a BL. Lényegében semmi különösről nincs szó. Van két különböző művészeti ágban alkotó hihetetlenül tehetséges művész, akik elhatározzák, hogy létrehoznak egy közös előadást arról, hogy miként tudnak ők együtt dolgozni. Ladányi táncol, Borlai dobol. Semmi több. És mégis, teljesen bámulatos, hogy egy aprócska térben milyen ritmikai világokat képes teremteni ez a két ember. Egyikük a testével, másikuk a hangszerével. Egyszer a dob kíséri a táncot, máskor pedig a mozgás illusztrálja a zenét. És van amikor a két kifejézési mód szétválaszthatatlanul egymásba fonódik, és ilyenkor még a mellettem ülő, a fülét a hangos dobzenétől befogó öreg néninek is tátva marad a szája.

3. nap: Jógyerekek képeskönyve; Leonce és Léna

Szinte minden egy izgalmas előadásra utalt szombaton késő délután a Nagyszínházban. Örkény Színház, Asher rendezés, Parti Nagy fordítás, The Tiger Lilies zene, rémvarieté felnőtteknek műfajmegjelölés. Ennek ellenére ami megmaradt bennem, az csak a látványvilág (díszlet: Izsák Lili, jelmez és maszk: Nagy Fruzsina). Pedig minden a helyén volt. Hibátlan rendezés, végig követhető dramaturgia, pontos színészi játék. Ahhoz hogy a korrektből egy kimagasló előadás születhessen, valószínűleg egy kis szélsőségesség kellett volna. A látvány nagyon hajazott Wilsonra, talán a játékstílus is követhette volna a rá jellemző radikális elemeltséget.

Hasonló várakozásokkal érkeztem a Balázs Zoltán rendezte Leonce és Lénára. Kétoldali nézőtér, közte tatamiszőnyeg, a két végén kiálló bambuszrudak. Az összes játszó a színen, mindenki ugyanolyan fekete tréningruhában. A rendező köszönti a nézőket, elmondja hogy minden jelenetre négy változat készült (tehát gyakorlatilag mindenki játszik minden szerepet), mi nézők dönthetünk, hogy valamit többször megnéznénk-e, vagy inkább menjünk tovább. A Maladype hagyományos kategóriák alapján prózai színháznak tekinthető, de a Balázs Zoltánnal való közös munkák alatt a fizikai színház sok elemét elsajátították, és nagyszerűen használják is azokat. A saját testükkel és a bambusz rudak segítségével hozzák létre az adott jelenet terét, és így sokszor nagyon furcsa, groteszk, vagy éppen bűbájos keretek közt szólaltatják meg és működtetik Büchner szövegét. Olyan mintha csak tréningeznének, de az ebből fakadó könnyedség óriási koncentrációval párosul, és bár új értelmezések nem igazán születtek a szöveg kapcsán (ami egyébként nem is volt céljuk a rendező szerint), de a megvalósítás hogyanja mindenféleképpen elsőrangú.

What The Holy Video? #4

Újra jelentkezik közkedvelt rovatunk, amiben totál fura videókat csipegetünk a web 2.0 hatalmas mozgóképtengeréből. A mostani válogatásunkban az egyik videónkat a fagyott mamut belsejéből szereztük, a másik pedig egy nagyon ötletes alternatív promó, amit egy kedves ismerősünk a HellóÖcsém blog szerzője készített. Na nézzük mit rejtegetünk a zsákunkban?

Japán Pop Art

Az inside a frozen mammoth-on bogarászva találtam erre a videóra. Ez egy 1965-ös japán animációs film. Főszerepben: Brigid Bardot, Alain Delon, Elizabeth Taylor, Richard Burton, The Beatles, Marilin Monroe. Nagyon néztem is a főcím kiírásakor, fogalmam se volt, hogy mi történik, aztán elkezdődött egy rendkívűl egyedi pszichedelikus hajsza film. Teli Pop Art elemekkel (egyébként a művész egy másik filmjében Roy Lichtenstein-like képeket használ) közben valami teljesen idióta dolog van, amit igazából én eddig csak a keleti filmes élményeim során éltem. Az egész olyan csúnya, mégis van benne valami kellemesen felvidító őrültség. Örök pillanat, amikor a manga The Beatles könnyezve énekel japánul a Union Jack előtt.
Íme a japán Andy Warhol, Tadanori Yokoo és a Kachi Kachi Yama!



Helló Öcsém!

Egyik kedves ismerősünk (aki a minap egy "Valahányszor egy kisgyermek azt mondja nem hiszek a tündérekben! egy kistündér valahol holtan esik össze. - Én, Pán Péter" feliratú papírcetlit adott át, "Dögöljön meg Pán Péter" felkiáltással) vezet egy igen fasza blogot HellóÖcsém név alatt, és ehhez készített egy nagyon humoros, sztároló reklámot. Terjesszük az igét. A 2009-es internet egyik legjobb figurái, egy csocsó féle szöveggel kiegészítve. Total Coolness! Hát még a blog, ami állítólag pixeles, de én sajnos ezt nem láthatom.

Ijesztő Vihar-sziget előzetes

Dennis Lehane adaptációinak jó sora van, ráadásul íróként is jó helyeken kap lehetőséget. A Clint Eastwood-féle Mystic River egy többször nézhető összetett krimi, nagyon szépen kidolgozott jellemek, karakterekkel. A legutóbbi adaptáció, Ben Affleck rendezői debütálása, magyar keresztségben Hideg nyomon néven futó Gone Baby Gone (harmadik Kenzie-Gennaro regény), egy kellemes meglepetés volt, abszolút okozott agymunkát a megtekintés utáni héten.

A következő regényének megfilmesítése is szép remények elé néz, hiszen Martin Scorsese ül a rendezői székben (remélem visszanyúl a régi énéhez) és Leonardo Dicapriot dirigálja, aki mostanában eleget bizonyított ahhoz, hogy döntőtényező legyen egy film megnézésekor. Ez egy kellemesen beteg történet, ami a Vihar-szigeten, ahol egy elmegyógyintézet áll, amolyan Alcatraz módra. Sejtelmes, halotteltűnős krimi sztori, és úgy látszik ezzel Scorsese mester megrendezi az első horrorfilmjét, viszont a glamourt és neo-noir stílust nem tudta, hátrahagyni. Íme az előzetes:

A könyv egyébként kapható magyarul, és egy nagyon precízen megírt izgalmas történet, érdemes elolvasni.

Nincs végzet

Az volt a nagy talány szerte a világon, hogy vajon mit tud kezdeni a hírhedt McG a Terminátor mitológiával. Teljesen értelmetlen volt még feltenni is ezt a kérdést, nemhogy elgondolkozni rajta és jóslatokba bocsátkozni, titkos remények mögé (mint pl. Christian Bale személye) bújni. Egyrészt mivel a legutóbbi rész gyakorlatilag úgy tüntette el a Terminátor saga várázsát, mint a rómaiak Karthágót. Másrészt meg remélhetőleg mindenki tisztában volt vele, hogy egy olyan embertől nem várhatunk egy tisztességes rebootot, aki képes volt kettő (!) darab Charlie angyalait rendezni, ráadásul hivatalosan három betűből áll a neve.

A történet rendkívül egyszerű. Ellenállás vs. Terminátorok. Meg van a titkos jel, amivel le lehet állítani a robotokat, úgyhogy mindenki készül a nagy bevetésre, a Skynet bázis ellen San Fransiscoban. Élükön John Connor (Christian Bale) egészen addig, amíg meg nem tudja, hogy emberek vannak a bázison fogva tartva, köztük az egyik az apja, Kyle Reese (Anton Yelchin). Itt jön ugye megint az a csúnya tér-idő koontinuum, ha megölik Kyle Reese, nem lesz Connor. Jön a szembeszállás a főnökséggel, magánakció, foglyok kiszabadítása és a Skynet bázis lerombolása. Ezzel még semmi baj nem is lenne, ha aláraktak volna egy épkézláb forgatókönyvet, rendes karaktereket, meg nekik valami normális motivációt. Három emberre, plusz ugye a robotokra épít az egész story, gyakorlatilag a többi szereplő teljesen felesleges és ráadásul indokolatlanul sokat szerepelnek. Egyik női karakterről sem tudták el dönteni, hogy mi a szerepük, volt egypár mondatuk, az érzelmi szálat se vitték túlzásba (szerencsére), volt egy-egy csók, ezenkívül gyakorlatilag teljesen üresek voltak, de akkor meg minek kerültek be filmbe?! A befejezés meg külön aranymálnát érdemelne, erre születni kell, hogy valami ennyire nyálasat alkosson az ember.
Sokáig lehetne sorolni a forgatókönyv hibáit, egyértelműen ez a gyenge pontja a filmnek, de ugye ez egy nyári blockbuster, szóval „agyat ki” üzemmódban tanácsos nézni, csak a látványra koncentrálva. Megpróbálkozhatunk vele, de így se lesz sokkal izgalmasabb a film. Úgy látszik ehhez is kevés volt Mc „Full Throttle” G. Ha jószívű vagyok, akkor max. 3-ason pörög végig a film. Az adrenalinszintem nemhogy nem nőtt egyik akciójelenet alatt sem, inkább szépen lassan csökkent. Az effektek meg a látványvilág is csak próbált megfelelni a 2009-es mércének. Komolyan gondolták, hogy Marcus félig lerobbantott arca faszán néz ki?

Nem is nagyon szeretnék több szót pazarolni. Akármennyire is csalogató a Terminátor hívószó, meg esetleg Bale neve, ne menjetek el megnézni a filmet. Utólag én is örülnék, ha megvártam volna, míg valaki megveszi dvd-n és kölcsönkérem, vagy neadjisten kijön egy jobb dvdrip. Buta, unalmas, ráadásul ronda (és akkor még a fölösleges kamermozgásokról nem is szóltam) akció film a Terminátor: Megváltás, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy egy nagyon gyenge popcorn mozit vagy egy költséges b-filmet láttam.

Terminator: Megváltás (Terminator Salvation) 2009, USA/GER/UK/ITA, 115 p, Rendező: McG, Szereplők: Christian Bale, Sam Worthington, Anton Yelchin

Az erkölcstelen Budapest – avagy egy város, melynek 6 százaléka kurva

Az alcímben szereplő megállapítás Tábori Kornél hírlapíró és Székely Vladimir rendőrfogalmazó tollából származik, 1908-ból. Hogy a helyzet valóban ennyire súlyos volt-e anno, az nem állapítható meg egyértelműen Az erkölcstelen Budapest című, (számomra) bizonytalan műfajú kötet ‛92-es reprint kiadásának végig olvasása után. Az biztos, hogy amíg ismerőseimnek csak szemelvényeket olvastam föl a műből, nagyjából mindenki a hasát fogva röhögött, de miután egyedül merültem el benne, már kicsit árnyaltabbá vált a kép, sőt, néhol a permanens elképedés uralkodott el rajtam. Szóval, nem tudom mi az igazság az ügyben, mindenesetre a két jeles szerzőnk így kezdi:

 

„ Abban az érdekes, bűnös, izgató, és szomorú forgatagba, ami az erkölcstelen Budapest világában zajlik, csak egy fénysugarat akarunk vetni ezzel a könyvvel, egy reflektor fénysugarát, amely gyorsan siklik el az eseményekkel nyüzsgő élet fölött, de minden részletet éles, pontos megvilágításban mutat. Egy nagyváros problémái közt egyike a legbonyolultabbaknak és legérdekesebbeknek a nemi kérdés; duplán érdekes és nehéz azonban Budapesten, ahol olyan nagy az érzéki éhség, az örömök mohó hajszolása, és ahol olyan olcsó a női test, a fehér emberhús”.  

A „minden részlet” többek közt olyan fejezet címekben manifesztálódik, mint a milyen a pesti éjszaka?, az utcai lányok, rosszhírű házak, a titkos prostitúció, talmi színésznők, a bűn piaca, megrontott gyermekek,  leánykereskedők, a műférj, a selyemfiú, stb.

 

Az rögtön megállapítható, hogy a szerzőknek van egy egyértelmű erkölcsi mércéjük, amely áthatja az egész művet, és ami alapján ítéletet mondanak az egyes jelenségek fölött. Ez teljesen természetes, nincs is vele semmi probléma. Azzal viszont annál inkább, hogy én, mint egy 100 évvel későbbi olvasó már igencsak nehezen tudom megítélni, hogy az ő hozzáállásuk az adott korban hol helyezkedik el, mennyire számít uralkodó nézetnek, tehát hogy az átlaghoz képest mennyire prűdek, vagy éppen szabad felfogásúak. Ezt a bizonytalanságot a - föntebb már említett - zavaros műfajiság tovább erősíti. Ugyanis szétbogozhatatlanul keveredik egymással szociográfia, kriminológiai a bulváros jellegű, anekdotikus publicisztikával.

 

Találkozhatunk Krúdyt idéző leírásokkal az éjszakai múlató helyek (bűn barlangok) „nagyvárosi lápvirágjainak” különböző kasztjairól, ahol többek közt megismerkedhetünk Mágnás Dórával, Édi-Dédivel, vagy éppen Dundikával (van ami nem változik). Ezeken a helyeken bizony néhány társaság a szeparékba vonul, ahol lekerülnek a ruhák, „vagy akár nem is kerülnek le”, és hát semmiféle rendőrkapitányi rendelet nem tudja megakadályozni, hogy ne történjen itt meg, aminek meg kell (ójajj).

De a könyv pontos statisztikai adatokat közöl a kéjnők rendjének alacsonyabb kasztbeli bejegyzett tagjairól. Ezek szerint Budapesten 1907-ben, 1285 perdita működött hivatalosan, akik közül 271 a „bordélyházakban tanyázott”, a többiek pedig magánvállalkozóként űzték a legősibb mesterséget. Ők egészségügyi papírral rendelkeztek, és hetente kétszer vizsgálta őket a hatóság. Igen ám, de a a szerzők szerint a hivataloson kívül még legalább húszszor ennyien keresték bájaik árusításával a kenyerüket a városban. Ha ez valóban igaz, akkor azt a megdöbbentő adatot kapjuk, 1903-as népességi adatokkal számolva (725 000 lakos), hogy Budapest lakosságának egyharmada kurva volt. Értve ez alatt azt, hogy pénzt, vagy valamilyen juttatást kért a szolgáltatásaiért. Én bárkinek készséggel elhiszek bármit, pláne a bűnös városról, de azért valljuk be, hogy ez az adat kissé meredek. Csak úgy mint az a tudományos alapossággal tett megállapítás, mely szerint a „fiatalság nyolcvan percentje nemi bajban szenved”.

Ha némi valóságalapja tán lehet is, azért az is túlzásnak tűnik, hogy szinte kizárólag Magyarországról látták el 14-16 éves lányokkal Európa bordélyházait és perverzeit, meg hogy 5 év alatt 4000 elrabolt magyar lányt vittek át Szerbiába.

 

Amikbe viszont garantáltan nem lehet belekötni, azok a bűbájos újsághirdetések, melyek közül szép számmal idéz a könyv. Íme néhány:

- „szép szőke úriasszony saját lakásán masszíroz, úriembereket és hölgyeket. Nyár utca 8. I.6.”

- „fiatal csinos leányokat hangversenykörútra szerződtetnék. Hang nem fontos, csak szép külső. Arcképes levél a kiadóhivatalba kéretik.”

- „ öcsém nőül venne bármely korú leányt vagy nőt, lehet púpos is vagy elcsábított, ha legalább 20 000 koronája van. Esetleg biztos állásért. »Jófiú« jeligére a kiadóba váratik levél.”

- „ abnormálisan csúnya úrileány levelezne abnormálisan buta emberrel, aki butasága mellett ideális és komoly legyen. Leveleket a kiadóhivatalba kérek »Együtt ábrándozunk« jelige alatt:”

- „leányok! Minden bajtól megszabadít ötödik hónapban is Máli néni. Írjatok »Segítség« jeligével főposta restante.”

- „erős 25 éves fiatal ember, aki ötig is tud számolni egy éjszaka, gazdag barátnőt keres. A kor mellékes. »Lord Beton« a kiadóba.”

- „ Vagyonos úriasszonyok! Ki mentene meg nagyobb összeggel szép, fiatal tisztviselőt? Annak odaadom ifjúságom, és hálás, diszkrét rabszolgája leszek. Kor nem számít.”

- „Magas, barna, szép, 18 éves, tisztességes, múlt nélküli lány idősebb úrnak állandó pártfogását óhajtja. »Meggondoltam« jelige tőzsdébe, Rákóczi út. 50.

- „Csak nős, előkelő, gazdag úriember állandó, támogató barátságát keresi nagyon szép hölgy. Levelet a főpostára »csak nős legyen« jeligével jelezni kérem.”

Végül a prostitúció okait elemezve arra jut Tábori és Székely, hogy a legtöbb leányt a szerelemvágy vitte a prostitúcióba, mert ugye „kivirul a rózsa, és nincs, aki rendje és módja szerint leakassza”. Erre csak annyit tudok mondani, hogy remélem, ma, 2009-ben több gondos kertészlegény van Budapesten, mint egy százada, és nem hagyják, hogy elkeseredésükben az erkölcstelenség vad fertőjébe álljanak leányaink.

 

Tábori; Székely: Az erkölcstelen Budapest, Bp., Fekete sas Kiadó – Orpheusz Kiadó, 1992. szerk. Fazakas István. ISBN 963 85026 1 4

A korszak és a téma iránt érdeklődöknek bibliográfia itt.

Most tényleg az én anyámat?! #1

(legújabb, közéleti rovatunk első darabját olvashatjátok. sok szeretettel mindenkinek:)

Égesd el magad, vagy dugjál a szavazáson!

Arról csak sejtéseim vannak, hogy az EU más országaiban milyen apropóból tartanak szavazást vasárnap, de hogy Magyarországon miről fognak dönteni az emberek, arról gőzöm sincs. Tévét nem nézek, postaládámból a lakótársaim jóvoltából a saját leveleimen kívül semmit nem kapok meg (néha még azt sem), neten csak csajokat nézek, így egyedül az utcáról, főként az óriásplakátokról értesültem arról, hogy bizony itt is lesznek valamilyen választások, ahol is a drága jó pártjaink szeretnék, hogy rájuk szavazzunk. A FIDESZ plakátjairól azt ugyan nem tudtam meg, hogy miért is szeretnék a voksomat, tehát hogy mit nyújtanának cserébe, de az mindenestre nyilvánvalóvá vált, hogy imádnak szavazni, olyan l’art pur l’art alapon, felszólító módban erre is bíztatnak mindenkit. Mondjuk azt nem tudtam eldönteni, hogy az ég-e el, aki szavaz, vagy az, aki nem.
Nyilván, minden választási plakát valamilyen párt által képviselt mondanivaló reklámozása miatt jön létre, a Jobbik két szlogene ezt 50 %-ban teljesíti is. Amelyikben nem, az legalább informatív, közlik, hogy ők az új erő. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy ki az a választó, aki azért szavaz rájuk, mert ők most a legerősebbek. Ez kicsit a bikák párzási időszakára emlékeztet. Végülis tavasz van, párosodjunk emberek! Ja, de hogy nekem csak magyar lánnyal lehet, mert Magyarország a magyaroké? Üsse kő, van itt elég jó csaj.
Viszont úgy látszik, nem szeret dugni az MSZP, mert ők inkább söröznek. Na jó, csak a fiatalok. Az idősebbek inkább félnek, hogy seggbe bassza őket a Jobbik. Mindig is tudtam, hogy nagy kujonok ülnek az SZDSZ-eseknél, most is nagyon mocoroghat arra felé a cerka, mert mindenáron ők szeretnének lenni a harmadik legnagyobb kan a kies magyar pusztában (Ki lesz a harmadik erő?).
A paletta legújabb színéről, az LMP-ről is csak annyit tudunk meg nagyjából, hogy ők az érzéki dolgokat kultiválják, hiszen ilyen szlogenjeik vannak: érzed, hogy - jobbat érdemel, - most megfizetsz, - jót akarsz, - nem szabad, - most te kívánsz.
Az MDF új kiegyezése előtt meg csak állok értetlenül. Na jó, értem, viszont azt még véletlenül sem, hogy miként lehet az, hogy sem náluk, sem az összes többi pártnál még véletlenül sem derül ki a plakátok alapján, hogy itt kérem szépen Európai Parlamenti választások lesznek, ahol európai (nem magyarországi!) ügyekben kéne MO érdekeit képviselni. Esetleg valamilyen koncepció alapján…

POSzT csemegéző 1.

A késő tavasz, koranyár magyar városa: Pécs. Hogy tényleg mediterrán hangulatú e abban nem vagyok teljesen biztos, de mindenesetre többnyire jó az idő, sok a zöld placc a belvárosban is, ahol mi mást lehetne csinálni, mint a haverokkal kiülni lazítani, nomeg egyik fesztivál éri a másikat, szóval ilyenkor tényleg fölpezsdül és a legvidámabb arcát mutatja a város. A pörgés egyik fő motorja az idén immár kilencedik alkalommal megrendezésre kerülő POSZT (Pécsi Országos Színházi Talkálkozó). Ez az ország legnagyobb színházi seregszemléje, egy hivatalos versenyprogrammal, amire a bejutás általában kissé embert és kreativitást próbáló feladat, de kárpótlásul ott van a többnyire ingyenes (vagy legalábbis ingyen megúszható) Off-program, amik közt bőven találhatóak a versenyelőadásokkal megegyező színvonalú színházi csemegék, ezen felül van még számtalán igencsak jónak ígérkező kiállítás és koncert is. Az alábbiakban a versenyprogramból csemegézek.

Az idei válogatónak, Janisch Attilának sikerült összehoznia egy teljesen korrekt programot (ugye a POSZT-on az a rendszer, hogy minden évben felkérnek egyetlen egy embert, akinek még véletlenül sem szabad színházi kritikusnak lenni, és neki kell végig néznie az évad során legalább 150 előadást a határon innen és túl, és az ő – nem feltétlen szakmai – választása adja az adott év felhozatalát; sok kritika éri ezt a szisztémát, főleg a kritikusok részéről, akik mellőzöttnek érzik így magukat, jajj a szegények:). A 18 előadásból amiket mégis bűn lenne kihagyni az a Szputnyiktól a Bérháztörténetek 0.1, mert kísérleti színház; A velencei kalmár, mert Zsótér; A csoda, mert az erdélyi színjátszás nagyátlagban mindig kenterbe veri a magyarországit; a Fédra fitness, mert Tasnádi dráma, és Csákányi Eszter korosztályának legjobb színésznője MO-n, meg mert egy fitnesszteremben játsszák; A képzelt beteg, mert behugyozol a röhögéstől, és szerintem a Mohácsiék egyik legrövidebb előadása; a Kalevala, mert eltáncolják, mert elmondják, mert Horváth Csaba és Mucsi Zoltán.

a csemegézőt folytatjuk

S-H-E-R-L-O-C-K Holmes

Ha a cím trailervégi nevetséges kiírásától eltekintünk, akkor az első előzetes Guy Ritchie Sherlock Holmes adaptációjához (ami persze egy mítosz teljes újragondolása, ahogy ma az divatos) teljesítette azokat az elvárásaimat, amiket az eddigi képáradat alapján vártam. Fegyverek, félmeztelen bunyó, ketyérek, nyomozó Robert Downey Jr., megszokható Jude Law-Watson, ja és az az érdekes Guy Ritchie féle humor. Alig várjuk. Karácsonykor.

Űrszekerek térsebességen

Kicsit ugyan később, mint midenki más, de végre nekem is jutott időm, hogy megnézzem a nyár egyik legjobban várt blockbusterét, a Star Trek franchise rebootját, amit nem más dirigált, mint az új mystery-master a házban, J. J. Abrams. Igen, ez a csávó találta ki a Lostot, a Ben Affleck feleségével készült Aliast, ő producerálta a Cloverfieldet, most pedig a Fringe című sorozatát írja a FOXnak (a Mission Impossible III-at meg felejtsük el inkább). És úgy tűnik valamit nagyon tud, mert a sorban tizenegyedik Star Trek film egy iszonyat szórakoztató darab lett, nagy esélyes a „nyár legjobb blockbustere” címre.

A filmek története a nyárhoz közelítve egyre egyszerűbb és butább lesz, itt a két írónak Alex Kurtzmannak és Robert Orcinak (akik egyébként társkreálói a Fringenek) pont sikerült egy olyan középutat megtalálni, hogy a film abszolút szórakoztató, pörög az első jelenettől fogva és csak egy kicsit érdekesebb és okosabb a sztorija, mint, hogy az zavaró lenne. A történet a már ikonikussá vált karakterek előtti generációval indít. A U.S.S. Kelvint megtámadja fekete lyukból érkező óriási romulán űrjármű, Spockot keresik, majd az újdonsült kapitánnyal, George Kirkkel együtt felrobbantják az egész hajót. Közben Kirk fia megszületik a mentőkabinban, ő lesz a James Tiberius. Felnő, felveszik az űrflottához, az első küldetése pedig a U.S.S. Enterprisera vezeti és persze bele a legnagyobb lecsóba újra a romulánok és Nero ellen.


Film legnagyobb erőssége az oltári jó kaland hangulat és az atmoszféra és a jövőkép nem túl komplex megalkotása. Sokat segít, hogy nagyon figyelnek a részletekre. Kezdve azzal, hogy a nagyrészt emberi társaság között néha-néha felbukkan egy idegen figura (biztos külföldi egyetemisták), egészen a csillogó villogó ruhákon, díszleteken (meg persze az effekteken) át, az ötletesen egyedi operatőri munkáig. Sokaknál egyébként ez az, amit kritizáltak főleg a túlzott lens flare effekt miatt. Pedig a lens flare az egyik fontos eleme az egész világ megteremtésének, igazából ettől is csak csillogóbb, gazdagabb, szebb lesz a film jövőképe. A másik dolog pedig a kamera lassú imbolygó hintázó mozgása a hajókon. Lehet, hogy fölösleges, de a nézése közben kicsit mi is az űrben lebegünk az Enterprise fedélzetén. Az egész egy oltári steril, emberuralta környezetben játszódó akciófilm, ahol még az Anton Yelchin által alakított karakter se túl cheesy ahhoz, hogy elrontsa a film élvezetét.
Nagy bátorság volt egyébként, hogy ezzel a szereplő gárdával indították újból a nulláról a Star Trek univerzumot. Így utólag elég nehéz lenne másokkal elképzelni, hiszen a megfiatalított legénység fiatal színészeket kíván. Talán a Kirköt alakító Chris Pine az, akinek még párszor bizonyítania kell, hogy nem csak egy nyálas szépfiú, de pozitív meglepetés volt látni a vásznon. Elég jól hozta a tesztoszteron túltengésben lévő, ifjú kalandvágyó kapitány. Zachary Quinto egyetlen arckifejezése pedig pont jónak bizonyult Spocknak, még talán az őstrekkiek is meglátják benne a fiatal Leonard Nimoyt (akinek egy viszonylag hosszú cameo jutott). Minden szereplőnek jut valami vicces beszólás, de a komikus szál legerősebb része egyértelműen Simon Pegg, akinek a karaktere az egyik legjobban eltalált a filmben, minden beszólása mosolyt csalt az arcomra. Sajnos viszont a tökös főgonoszt nem sikerült megteremteni, (a Devastator már az előzetes alapján sokkal burtálisabb, mint Nero) Eric Bana nem tud túl gonosz lenni, van egypár idióta egymondatosa, de a hajója fenyegetőbb, mint bármelyik beállítás a gonosz tetovált vicsorgó fejéről. Összességében mindenki jó volt a szerepére és a karaktereket is sikerült úgy eltalálni, hogy frissek legyenek, de látszódjon rajtuk a, hogy hova tudnak fejlődni a jövőben, hogy ők bizony a U.S.S. Enterprise legénysége.


Annyi előnyöm származott a kései cikkírásból (bár Jon Favreau is csak tegnap látta, bár ő kicsit talán elfoglaltabb), hogy kiderüljön, hogy nem csak én vagyok egyedül, aki alig látott pár részt a sorozatból vagy a filmekből (személy szerint egyet láttam a TOS-ból, de abból szeretnék többet, viszont Patrick Stewart abban a fekete-piros egyenruhában már ránézésre is mindig idegesített), de rendkívül jól szórakozott, mi több. A blockbuster szezon elkezdődött méghozzá baromi jól. Az első pillanatoktól pörgő rendkívül látványos film a Star Trek, már most készülök a folytatásra, ami remélhetőleg beigazolja, hogy a felébredhet egy tetszhalott franchise méghozzá úgy, hogy nagyon nem szarik magasról az örökségre mégis megújult és (nem olyan HSM értelemben) fiatalos tud lenni.

Star Trek (2009, USA) 127 p, Rendező: J. J. Abrams, Szereplők: Chris Pine, Zachary Quinto, Eric Bana, Bruce Greenwood

Tervezzünk jó előre

Tudom, hogy mindig csak ajánlok, de hát annyi érdekes, jó dolog történik körülöttünk, hogy nincs más választásom. Most két időben nagyon távoli programra hívnám fel a figyelmét mindenkinek. Természetesen zenéről van szó és természetesen kihagyhatatlan mindkettő.

Először is: augusztus 6.a és 9.e között, immár negyedik alkalommal lesz megtartva az Off Fesztivál, a dél-lengyelországi Myslowicében. Ezen a rendezvényen (amely tökéletesen reprezentálja egyrészt a lengyelek remek zenei ízlését, másrészt a mi fájdalmas lemaradásunkat ezen a téren) hihetetlenül olcsón hallgathatunk meg hihetetlenül jó fellépőket, idén a négynapos jegy mindössze 150 zlotyba, jelenlegi árfolyamon kb. 10500 forintba fog kerülni, ami ugye majdnem megegyezik egy Sziget napijegy árával, felhozatalában azonban jócskán ráver a mi nagy közép-kelet európai vurstlinkra (aminek persze megvannak a maga előnyei). Tavaly már volt szerencsém részt venni a fesztiválon, és ugyan már akkor is volt néhány nagy név (többek között: Mogwai, British Sea Power, Of Montreal, Clinic stb.. plusz egy legenda James Chance, na meg levezetésnek egy Iron & Wine koncert) idén úgy tűnik még ennél is többre számíthatunk. Az eddigi, hivatalosan bejelentett fellépők között ugyanis ott van a már-már legendás, pszichedelikus és space-rock jelzőkkel ellátott Spiritualized (myspace, last.fm), a zenei sajtó által imádott, nagyratörő, power-popos gitárzenében utazó The National (myspace, last.fm), az idén harmadik lemezét megjelentetett, „post-pop-punk” The Thermals (myspace, last.fm), a hardcore-punkot valami iszonyatos energiával és egészen frissen játszó Fucked Up (myspace, last.fm), a hasonlóképp erőteljes, zenei stílusokat keverő Crystal Antlers (myspace, last.fm) vagy épp a hipnotikus minimál technot készítő, svéd The Field (myspace, last.fm) is. Mindez pedig még messze nem minden, az eddigi névsor a fesztivál hivatalos lapján olvasható. Közben pedig a last.fm-en folyamatosan jelennek meg az új nevek, nemrég például a teljesen széttorzított, punkos surf-rockot játszó Wavves (myspace, last.fm) került fel a listára. De ez még korántsem a teljes line-up. Egészen elképesztő az ár-érték arány ezen a fesztiválon (már bocs ezért a kifejezésért, de akár úgy is mondhatnánk, hogy baromi olcsó egy adag jóérzés). Ráadásul itt még azon sem kell aggódni, hogy lemaradunk valamiről, ugyanis (már ha megmarad az eddigi rendszer) a három nagyobb színpad közül mindig csak az egyiken szól a zene. Nincs tehát más hátra, menni kell tényleg. UPDATE I: A négynapos jegy már el is fogyott, de ez szerencsére, csak a Tiny Vipers nevű (egyébként nagyon jó) singer-songwriter hölgyről való lemaradást jelenti. UPDATE II: A Wavves koncert elmaradására nagy esély van, tekintettel arra, hogy lemondták az európai turnéjukat, miután a barcelonai Primavera fesztiválon Nathan Williams (lényegében maga a Wavves) teljesen hülyét csinált magából (részletek itt olvashatóak).

A másik hír már Magyarországhoz kapcsolódik, és egyébként sokkal örömtelibb, mint az előző. Augusztus 31.én ugyanis, a Budapest Sportarénában először lép fel kishazánkban Leonard Cohen (magyarul róla itt meg itt). Most előre figyelmeztetek mindenkit, hogy nagyon elfogult ajnározás következik, én ugyanis részben a kanadai mester dalain nőttem fel. A munkásságát először íróként kezdő Cohen meglehetősen idősen, 33 évesen adta ki első lemezét 1967-ben Songs of Leonard Cohen címmel (igen, már 75 éves az öreg), amelyen nagyrészt az egyszál gitáros, singer-songwriter Cohent előtérbe állító dalok találhatóak emberi kapcsolatokról, vallásról, fájdalomról, tehát azokról a témákról, amikről a dalai nagy része szól mind a mai napig.

Zeneileg ez a vonal egészen a Phil Spector által tönkrevágott, 1977-es Death of a Ladies Man-ig megmaradt (bár már az azt megelőző, beszédes New Skin for the Old Ceremony-n is kezdett eltávolodni a korai, puritánabb hangzástól). Ezek után keveset hallatott magáról (egy, nem túl erős albuma jelent csupán meg ekkoriban), hogy aztán egy kis ugrással az 1984-es Various Positionnel és az azon szereplő, kivételesen gyönyörű (és azóta százak által feldolgozott) Hallelujah című opusszal megkezdje második fontos alkotói korszakát, amit ezen kívűl az I’m Your Man (1988) és a The Future (1992) lemezek fémjeleznek. Ezeken az albumokon sokkal színesebb, a korszak változásaira reagáló zenei megoldások, hangszerelés található (sok szintetizátor, női vokál előtérbe helyezése), Cohen hangja pedig a korai magas hangfekvésből jóval mélyebbre már-már Tom Waitses mélységekbe került. Aztán következett egy újabb szünet (konkrétan egy öt éves pihenő, és/vagy útkeresés egy Zen buddhista központban), minek utána 2001-ben kiadta új lemezét, Ten New Songs címmel, ami ha (egy-két dalt leszámítva) nem is tör fel olyan magasságokba, mint mondjuk az I’m Your Man, de nagyon erős album, ami szintén elmondható a 2004-es Dear Heatherről is. Azóta új lemez nincs, van viszont helyette világkörüli turné, amit egyesek szerint a mester pénzügyi nehézségi indokoltak (amit pedig menedzsere azzal, hogy megkopasztotta 5 millió dollárral), de végül is az ok lényegtelen. A lényeg az, hogy végre élőben láthatjuk és hallhatjuk ezt a 75 éves énekes-dalszerzőt, aki valóban azon kevés előadók közé tartozik, akik nélkül teljesen másképp festene a mai, tágan értelmezett könnyűzene világa. Neki még talán egy haknit is megbocsátanánk, de az eddigi visszajelzések szerint ettől nem kell tartanunk. Valószínűleg egy felejthetetlen este lesz. És akkor a pont az i-n, minden idők egyik leggyönyörűbb száma, amit csak ilyen gagyi, lemezborítós videóban embeddelek ide, mert az élő verzió épp annyival gyengébb, amennyivel több hangszer van benne (felhívnám a figyelmet a szövegre):