Géniusz munkacímen a jövő héten kezdődik egy három részes, egyenként ötven perces akció tévéfilm-sorozat forgatása Pécsett, mely pár budapesti jelenettől eltekintve végig itt játszódik majd és „egy fiktív történet keretén belül, izgalmas és ’mágikus’ utazásra csábítja a nézőt a város történelmi múltjába; egyedülállóan színes és mozgalmas tablót fest a jelenkori Pécsről, Európa 2010-es kulturális fővárosáról.” A sztoriról annyit lehet még tudni, hogy egy gyilkosság nyomán különböző okkult rejtélyekre derül fény, elkezdődik a nyomozás a múltba, és képbe kerül egy különös figura, aki valószínűleg már több száz éve életben van. A sorozat felvállaltan megidézi A da Vinci-kódot.
A forgatókönyvetFonyódi Tiborjegyzi, a rendező pedig Soós Péter lesz. Mindkettőjük neve a jelenleg is futó, Tűzvonalban című sorozatból lehet ismerős többek közt.A főszereplők közt találjuk Alföldi Róbertet, László Zsoltot, a társulatos Feke Pált, illetve a tavaly végzett Zsámbéki – Zsótér színész osztályból Erdélyi Tímeát és Tenki Rékát is.
A sugárzás várható időpontja 2009 decembere, kedvező fogadtatás esetén a Géniusz egy 10 v. 13 epizódból álló, „klasszikus” első évaddal folytatódik.
Hogy a zenei világban ne csak Michael Jackson közelmúltbéli haláláról beszéljünk, ideje megemlékezni a rockvilág egyik legfontosabb egyéniségéről és zsenijéről, a The Doors zenekar alapítótagjáról, a fiatalon elhunyt Jim Morrisonról. A botrányairól elhíresült énekes, dalszövegíró költő és rendező 1943. december 8-án Melbourne-ben (Florida) született, és napra pontosan 38 évvel ezelőtt, 1971. július 3-án, Párizsban hunyt el.
Jim Morrison a kaliforniai UCLA filmtagozatára járt, ott ismerkedett meg Ray Manzarekkel akivel később - az egyetemet otthagyva – 1965-ben megalapították a The Doors zenekart. Ray felelt a billentyűkért, a dobszerkó mögött John Densmore ült, a gitáros pedig a legfiatalabb Robby Krieger volt.
Első albumuk, The Doors címmel jelent meg ’67-ben, és nem is csoda, hogy olyan számokkal, mint a Break on Through, a Light My Fire vagy a The End, azonnal felfigyelt rájuk a nagyérdemű.
Jim felvette a Mr. Mojo Risin becenevet, mely a Jim Morrison anagrammája, de a Celebration of the Lizard c. híres verse miatt The Lizard Kingnek is nevezték.
A '60-as évek egyik szexszimbóluma nem idegenkedett a kábítószerektől és az alkoholtól sem, fellépéseinek többségén önkívületi állapotban énekelte el misztikus költeményeit. Egyik koncertjén történt incidense miatt 6 hónap letöltendő szabadságvesztésre, és 500 $-os pénzbírságra ítélték, azonban még a büntetés végrehajtása előtt meghalt.
1971-ben Jimi Hendrix és Janis Joplin rejtélyes halála után néhány hónappal Jim Morrisont 27 éves korában holtan találták fürdőkádjában. A hivatalos jelentések alapján a halál oka szívinfarktus volt, sokan úgy gondolják, hogy kábítószer-túladagolás vetett véget életének, de van egy olyan tézis, miszerint az Egyesült Államok kormánya Jimi Hendrix és Janis Joplin után Jim Morrison ellen is merényletet követett el.
Mr. Mojo-t a párizsi Pére Lachaise temetőben helyezték végső nyugalomba.
Életéről Oliver Stone készített filmet The Doors címmel, melyben Val Kilmer játssza a kicsapongó életet élő énekest.
Jim Morrison és zenekara olyan nagy előadókra is hatással volt, mint Patti Smith, Nick Cave, Billy Idol vagy Iggy Pop.
Természetesen más sztárokhoz hasonlóan Morrisonról is terjesztették, hogy nem halt meg, csak el akart tűnni a reflektorfényből. Halhatatlanságának bizonyítéka, hogy szerzeményei közel 40 évvel a halála után is közkedveltek, többen feldolgozták (és kétségkívül fogják is) és próbálják utánozni.
A stoppolás már nem divat! – mondta egy hete egy fiatal ingatlanközvetítő, miután beszálltam a kocsijába. Háhá, dehogyisnem! – vágtam vissza egyből. Sőt, utólag jobban végig gondolva, most lett csak igazán divat megint. Az elmúlt egy-két évben, a legtöbb autós, aki fölvett, mind azzal jött, hogy már alig látnak az utakon stoppost, ha mégis, akkor inkább legtöbbször továbbhajtanak. Az okokat arra szokták visszavezetni, hogy nem bíznak már az emberek egymásban, meg a 90-es években volt is néhány késelős para, tehát inkább maradnak a kockázatmentes utazásnál, és sokan engem is erre intenek. Pedig milyen rosszul teszik!
Itt egy csomó érv, amiért tuti megéri stoppolni:
- 100 %-kal olcsóbb, mint a benzin, vagy a vonat/busz jegy.
- átlagban hamarabb eljutsz a célállomásra, mintha vonattal/busszal mennél (és persze, ez szerencsefüggő, van, hogy az ember fölhúzza a szopóálarcot, de az általam Mo-n és külföldön eddig stoppal megtett kb15000 kmalapján egyáltalán nem túlzás ez az állítás).
- általában kényelmesebben utazol, mint vonaton/buszon (persze ki lehet fogni egy furgon platóját is).
- megismerkedhetsz egy csomó új és fura emberrel, akik közt persze lehetnek szararcok is, de ha már megállt neked, akkor annyira mégsem lehet egy túl nagy köcsög (nekem volt már szerencsém pánkzenekarhoz; dj-hez; milliárdoshoz; adósságbehajtóhoz; szociopata kőműveshez; angolul-németül nem beszélő, kocsiban füvező török vendégmunkáshoz; filozófushoz; szeretethiányos kamionoshoz; egyszerre biztonságiőrként és fodrászként dolgozó családanyához, meg még vagy 500 féle-fajta emberhez).
- eljuthatsz egy csomó új helyre, ha nem éppen az általad már ismert főúton, vagy autópályán mentek, vagy ha igen, akkor is állhatsz egy tök szép tájon pozícióban.
- meglehet a napi jócselekedeted (persze csak ha fontosak neked az ilyesmik), ha szóval tartasz egy unatkozó, vagy éppen elaludni készülő sofőrt.
- megadhatod valakinek a napi jócselekedet lehetőségét, azzal, hogy fölvehet téged.
- leitathatnak; bedrogoztathatnak; bekerülhetsz egy buliba, lagziba; meghívhat magához egy fiú vagy lány stbstbstb.
- hosszútávon stresszoldó: egy csomó milettvolnaha-helyzetbe kerülsz, és rájössz, hogy nem érdemes rágódni, vagy éppen bánkódni ezeken, mert előbb-utóbb úgyis épségben megérkezel oda, ahova akartál.
- növelheted mások emberekbe vetett bizalmát (persze csak ha nem rabolod ki, vagy hányod össze a kocsiját), és Mo-n ez már kisebbfajta missziónak számít.
- növeli a szabadság érzetedet.
A kedves, jófej, megálló autósokra meg nyilván nem vonatkozik az összes, imént felsorolt dolog, de egy csomó visszafelé is érvényes, plussz azzal a többlettel, hogy már azzal, hogy megállt, már tök jó arcnak fogják tartani, és azért valljuk be, kevés emberi találkozásnál van esély ekkora előnnyel indulni.
Stoppolni (és persze stoppost fölvenni) tehát igenis divatos és menő (gondolom ezzelB.M.is egyetértene) dolog, buzdítok is rá mindenkit. Meg különben is itt nyár, a fesztiválszezon, lehet mászkálni stoppal mindenhova.
És hogyha szerzel, vagy szereztél már valami izgi, vicces, vagy gáz stoppos élményt, és van kedved megosztani ezt másokkal is, akkor küld el nekünk, és mi fölrakjuk a mocsok on the roadra.
Most már hivatalosan is Antal Nimród rendezi az új Predatort.
06.23. EREDETI POSZT
A lationreview értesülései szerint Antal Nimródnak elég nagy esélye van arra, hogy egy csúnyán elszabott franchise újraindítson. Először azt hittük Rodriguez rendezi, de ő csak a producere lesz, aztán jött a hír, ami sokak szemében felcsillantotta a reményt, hogy Neil Marshall fogja rendezni a Predator rebootot. Ráadásul ő már bizonyított is ilyen téren, gondoljunk csak a Descentre, vagy akár a Doomsday vérfürdőire (nem azt mondom, hogy a film nagyon jó volt, de az akciójelenetek oda voltak téve). Most pedig arról számolt be El Mayimbe a már említett oldalon, hogy a nagy közönség és szakmai kedvenc Kontroll rendezője a producer jelenglegi kedvence. Hát nagyon reméljük, hogy a mi Nimródunk a kellemesen szar Vacancy és most készülő Armored (amiben meglepően sok nagy név szerepel) című heistfilmje után egy újabb nagy lehetőséghez jut Hollywoodban. És remélem azt is, hogy nem felejti el a jó magyar közönségfilmet sem, aminek egyik nagy villanása egyértelműen a Kontroll volt.
Nagyon nem isteníteném megint a különböző videómegosztó oldalakat, pedig bőven megérdemelnék. Bármit meg lehet találni videóban vagy legalább egy slideshowban valahol a neten. Legyen bármilyen kedvünk, érdeklődésünk tárgya lehet bármi, a japán exploitation-ökkel kezdve, a legújabb kutyadivaton, kortárs magyar bábabszurdokon át, Leonard Nimoy-ig, minden. És ez még mind semmi.
Rántott rákok és Shiro Robot
Teljesen veszedelmes, ami a japánoknál zajlik modern exploitation cím alatt. Ráadásul egyre nagyobb visszhangot kap. (Ami egyáltalán nem baj) Emlékszem a Machine Girlt anno, szinte minden filmes (jó főként az ilyen B dolgokra szakosodott) blogon előbb vagy utóbb felbukkant a trailere. Meg is van már mióta, de mire megnéztem volna itt a rendező újabb filmje. Maradt a lányok + beépített fegyverek vonalnál, csak amolyan Michael Bay-esen még rádobott pár lapáttal. Már nem emberi szövetre csatlakoztatott tömeggyilkos fegyverről van szó, hanem maga az „ember” a fegyver. Mocsok Kultúr Torzó (also) presents RoboGeisha.
Mese a szőröslábú hobbitról
Aki felolvassa pedig nem más, mint Leonard Nimoy, aki vulkáni fül nélkül is Spock. Nincs még egy ilyen ikonikus karakter, aki ennyire összenőtt az őt játszó színésszel. Még a sorozat rebootjában is olyan színészt kerestek, aki Leonard Nimoyra hasonlít, meg persze úgyis sminkelték, teljesen Spock Jr. Viszont arra még életemben nem gondoltam, hogy két ennyire geeky dolgot (Star Trek és a Gyűrűk Ura világában játszódó Hobbit), ennyire rosszul össze lehet hozni. Kicsit azért öröm nézni, ahogy Leonard Nimoy Spock alteregóját magára öltve fetreng a strandon és elénekli nekünk Zsákos Bilbó történetét. Élete talán legcampebb performansza, ráadásul a szám megjelent lemezen, melynek címe: The Two Sides of Leonard Nimoy. Az album legfőbb témája pedig természetesen Spock származása és örök dilemmája, hogy akkor ő most ember-e valójában, vagy vulkáni?! Vagy elf?
A texasi Austinból származó White Denim végre kijött, a rajongók által már olyannyira várt második, Fits című nagylemezével. A valódi független zenekarként funkcionáló trió teljesen szokatlan felépítésű dalairól ismert. Már a tavalyi első albumuk, a Workout Holiday is tele volt jobbnál-jobb, kicsavart, váratlan basszusfutamokkal építkéző, három perc körüli, bluesos garázsrock számokkal, azonban a mostani lemezen még ennél is tovább mennek. Már ami a klasszikusok megidézését illeti. A Fitsen ugyanis sokkal markánsabban jelennek meg a 60-as, 70-es évek hangjai, különösen (a már említett garázsrock mellett) a pszichedélia (pl. a Mirrored and Reverse-ben) és a Led Zep-féle hard rock (pl. az All Consolation). Azonban az album igazi meglepetését nem is ezek a rocktörténelemből vett beidézések szolgáltatják, hanem a lemez második felében megjelenő, már a tágan értelmezett rockzenétől is eltávolodó stílusgyakorlatok, amilyen a Marvin Gaye-t idéző, soulos I’d Have It Just The Way We Were vagy a lemez felénél feltűnő, teljesen váratlan lebegős, már-már dubos, instrumentális Sex Prayer. De ebbe a sorba illeszthető az albumot záró két szám, az akusztikus gitárral indító, felemelő Regina Holding Hands, és az előbbi hangulatát továbbvivő, letisztult Syncn, amelynek végén lévő lálázás bebetonozza azt a felhőtlen, boldogságot, ami lényegében nemcsak az egész lemezből, hanem magából az együttesből is sugárzik.
Persze attól függetlenül, hogy itt vérbeli örömzenélésről van szó, nem biztos, hogy maguk a dalok is működnek. Én eléggé elfogult vagyok a zenekarral kapcsolatban (egyszerűen imádnivaló, ahogy ebből a DIY-attitűdből kihozzák a maximumot), de azt el kell ismerni, hogy egyes dalokat túlságosan is szabadjára engednek, ami miatt nem alaptalanok azok a kritikák, amelyek szerint a White Denim jobban tenné, ha egy kicsit visszavenne ebből, a gyakran kaotikus sokszínűségből az egységes hangzás irányába. Ennek ellenére a White Denim nem okozott csalódást, és megmaradt napjaink egyik legizgalmasabb, legígéretesebb együttesének.
Az utóbbi pár napban akárhova kattintottam a neten mindenhol Michael Jacksonba botlottam (gondolom ezzel mások is így vannak, akik nem csak magyar portálokat olvasnak). Az olyan mértékadó lapoktól kezdve, mint a Guardian, vagy az Independent, a legkülönbözőbb profillal rendelkező zenei blogokon keresztül egészen Pándi Balázs sajátos, velős bejegyzéséig mindenhol megemlékeztek róla. Ez ugye egyrészt azt jelenti, hogy igazam volt, másrészt viszont azt, hogy nagyon sok érdekességre bukkanhatunk vele kapcsolatban. Ezekből szemezgetek egy kicsit, aztán megígérem, nem beszélünk róla többet (hacsak ki nem derül, hogy meg sem halt). Az egyik legjobb írás talán a Guardian (pontosabban, annak vasárnapi kiadása, a The Observer) hasábjain jelent meg. Itt olvasható, nem rövid, de megéri átrágni magunkat rajta. Szintén a Guardianban olvasható egy, kizárólag Jackson sikereinek társadalmi hatásával foglalkozó cikk. És még mindig a Guardian, ahol egyébként is külön rovatban foglalkoznak, Európa egyik legnagyobb (épp a hétvégén megtartott) szabadtéri, zenei összejövetelével, a Glastonbury fesztivállal. Jacko univerzális ismertségét és hatását pedig mi sem mutatja jobban, mint, hogy (az egyébként mainstream popzenével nem igazán foglalkozó) Glastonburyben is az ő halála volt a téma. Erről egy videó itt, és egy-két rövid írás arról, hogy a fellépők és a közönség hogyan reagáltak minderre itt és itt. A szintén angol Independent napilap is több érdekes cikket hoz a témával kapcsolatban (lásd ezt), de a személyes visszaemlékezésektől és sablontémáktól eltérő kommentárt is találni, Egy tragédia. De mi lesz a gyerekeivel? címen. Átugorva az USA-ba, a new yorki, ingyenes napilap, a Village Voice netes kiadása előszedte archívumából a Jackoval foglalkozó cikkeket, kezdve a Jackson 5 korszaktól. Ez talán a legjobb összeállítás, amivel találkoztam, tele jobbnál-jobb képekkel. Itt található (plusz, ami lemaradt az itt). Egy rövid bejegyzés erejéig még a The New Yorker is megemlékezik róla, kifejtve mekkora hatással volt még Manu Dibango-ra is (meglehetősen furcsa, és váratlan, bár jól alátámasztott párhuzam). A TheWashnigton Post pedig, többek között, összegyűjtötte Jackson legnézettebb tévés fellépéseit (ez utóbbi, via comment:com). Természetesen a zenei blogok sem hagyhatták szó nélkül az esetet (ha már Glastonburyben is ez volt a téma). Az egyik legfontosabb, legfőképp indie-vel és mindenféle barkácspop-rock-elektronikus zenével foglalkozó oldal, a Stereogum egy igazán korrekt írásban búcsúzik a sztártól, amiben ráadásként nemcsak különböző, a fenti stílusokban alkotó előadók mesélnek Jacksonhoz kapcsolódó élményeikről, hanem a cikk végén meghallgatható a Billie Jean egy korai, demo változata. Ha másért nem, ezért kihagyhatatlan. Szintén különböző előadök reakcióit gyűjtötte össze a Pitchfork. De ha esetleg valaki még több, különböző Billie Jean-t szeretne hallani, az megteheti a Fong Songs blogon, ahol ezen kívűl van még Thriller, Black or White vagy épp Smooth Criminal átdolgozás is. A The Hood Internet nevű mash-up blog, pedig nem mással mint egy mash-uppal emlékezik. Aki pedig ezek után ritka családi fotókat akar nézegetni, az megteheti a hollywoodi pletykaoldalon, a TMZ.comon (ahol egyébként a világon elsőként volt olvasható Jacko halálhíre). Na, hát nagyjából ennyi volna. Lehet sírni, nevetni, érdeklődni. Közömbös úgysem lesz senki. Azt pedig már meg sem említettem, hogy a Time magazin egy teljes különszámot állított össze az emlékére (2001. szeptember 11. óta először).
A Sci-Fi Sabbathoz szervesen kapcsolódó hír (bár nem különösebben új, de a magyar média most kapta csak valamiért szárnyra, és csatlakozunk mi is a főáramhoz:), hogy Új-Mexikóban már építés alatt áll a Föld első turisztikai és kereskedelmi célú űrállomása. A tulajdonos a médiamogul, Sir Richard Branson Virgin Galactic nevű űrlégitársasága.
A tervek szerint két év múlva fejeződnek be az építkezések, és ekkor indulhatnak innen az első űrturisták is, mintegy 200 ezer dollárért.
A témában részletesebben itt olvashattok egy elég jó cikket.
A következő interjú a Black Book Magazine-ról fordítottuk le. Duncan Jonessal és Sam Rockwellel, a Moon c. film rendezőjével és főszereplőjével Jenni Miller társalgott. Nagyon sok érdekességet kiderített, a fiúk kedvenc íróit, inspirációit, Sam Rockwell technofóbiáját, de inkább lássuk az interjút.
Meséljétek el, hogy találkoztatok egymással, és Duncan, hogy keltette föl Sam az érdeklődésed?
Sam Rockwell: Egy kávézóban találkoztunk. Az ügynököm hozott minket össze, igaz eredetileg egy teljesen másik projekt miatt, ami nem tűnt a legjobbnak, de akkor… valahogy kiderült, hogy mindketten nagy sci-fi rajongók vagyunk.
Duncan Jones: Jól kijöttünk egymással. Nem akartam elszalasztani a lehetőséget, hogy vele dolgozhassak. Ő először ilyeneket mondott: „Végeztünk, itt se vagyok” – mire én „Maradj! Kérlek Sam, maradj! Mit tehetnék érted? Mit tehetnék?” – erre ő: „Szívesen játszanék fizikai munkást. Mit tudnál tenni értem?” – erre én: „Rendben, írok neked valamit.”
Nagyjából 9 hónappal később a kezébe nyomtam a forgatókönyvet (a Moon-ét.).
Duncan, a sci-fi iránti érdeklődésed messzire visszanyúlik. A szakdolgozatod témája…
DJ: Nagyon beteg… (nevet)
Hát igen. Nagyon beteg, de lenyűgöző is. A címe az volt, „Öld meg a Számítógép-barátodat: Kutatás az elme és test problémáiról, és az Értelmes Gép megteremtésének elméleti összefüggéseiről.” Ez épp kapcsolódik a Moon-hoz, GERTY-hez és mind ezekhez.
DJ: Az egész az értelmes gépekről szól.
Már nagyon régóta érdekel a sci-fi, valóban már gyerekkorodban is érdekelt…
DJ: Igen. Abszolút.
Mit tartasz vonzónak ebben a műfajban?
DJ: Tudod, még gyerekkoromban, rengeteget utaztunk, és kevés dolog közül a filmek voltak azok, melyek által otthon éreztem magam, mindegy volt hogy VHS-ről vagy U-matic-ról nézem. Már akkor megvolt a Star Wars, amikor még senkinek sem. 3 nagy U-matic kazettán magaménak tudhattam a Csillagok Háborúja első kalózmásolatát, így sokszor átjöttek a srácok, hogy nálunk nézhessék a filmet. A filmek már akkor is sokat jelentettek számomra, és kétségkívül a sci-fik is. Igazi geek voltam.
Mit tartasz vonzónak a sci-fiben?
DJ: Akkoriban talán a valóságtól való elrugaszkodást, azt a tényt, hogy egy teljesen más világba kerültem, amit nagyon izgalmasnak véltem. Abban a korban így gondolkodtam. Ahogy felnőttem, a sci-fi iránti vonzalmam is megváltozott, és jobban kezdtek érdekelni olyan történetek, melyekben emberi tulajdonságok oly módon jelennek meg, hogy azokat az emberi dolgokat elismerd, mégse érzed úgy, hogy tanító jellege lenne, hiszen a sci-fi jelleg miatt jócskán el vagy rugaszkodva a valóságtól.
Sam, neked milyen kapcsolatod van a sci-fivel? Úgy értem, mely alkotók és filmek inspiráltak, elsősorban erre a filmre?
SR: Azt hiszem a Szárnyas Fejvadász, az Alien, a Gyilkos bolygó, a Silent Running és a 2001….Alien. Az elsők, melyekről beszéltünk.
DJ: Így igaz. Ezek mind kapcsolódnak az egész fizikai munkás-dologhoz, nem igaz?
SR: Igen, megpróbáltuk ötvözni a sci-fit és – az elmúlt 10-15 évben készült sci-fik rendkívül jóképű űrhajósokról szólt, akik valamilyen szörnyeteg vagy valami más leküzdésével megmentik az egész univerzumot, és akkoriban ehhez megvoltak a megfelelő szereplők, mint például Yaphet Kotto, Harry Dean Stanton és Veronica Cartwright és még sokan mások. Az angol és amerikai szereplők keveredése az Alienben igen érdekes volt, és a színészi alakítás is életszerűen hatott, na és persze fizikai munkásokról szólt.
A dolog c. filmben is adottak a munkások, egy elszigetelt munkakörnyezetben, akik átlagemberként kényszerülnek bele rendkívüli helyzetekbe. Ezáltal bele tudjuk magunkat képzelni a helyükbe, hiszen a színészi alakítás is remek. Az Alienben tényleg annyira jók voltak a színészi alakítások, mint egy Cassavettes filmben. Amikor Harry Dean Stanton improvizál Ian Holmmal meg ilyesmi, és ott vannak a hihetetlenül képzett színészek, mint Tom Skerritt, és ott van az a szörnyeteg is. Az a rémség is nagyon valódinak tűnik. Azt gondolom, hogy az Alien azért ennyire magával ragadó, mert eleinte egy űrben dolgozó munkásemberek életéről szóló, természetesnek ható filmet látunk, ami egy hirtelen fordulattól vezérelve egyre több szokatlan dolgot tár elénk, és mivel a színészi alakítások valószerűsége magába szippantja a nézőt, a szörnyet is kezdjük valósnak vélni. Ugyanúgy félni kezdünk, mint a színészek. Tehát egy igen hatásvadász filmről van szó, melyet más filmekkel, különösen a Gyilkos Bolygóval együtt is említhettem volna, de ott van Bruce Dern is a Silent Running főszerepében. Ezekről a filmekről mondtam azt „Miért nem csinálnak már ilyen sci-fiket mint ezek? Hol van már az a film?”. Azt hiszem erre alapoztunk, ez volt a Moon esztétikája is. De legalább mondhatom, hogy valamennyire az enyém, és valamennyire a tiéd is.
DJ: Igen, kétségkívül.
J. G. Ballard közelmúltbeli halálával unalmasabbá válnak az elkövetkező évek?
DJ: Ó igen.J. G. Ballard halála nagyon megrázott, hiszen régóta nagy rajongója vagyok, és bár nem tudom, hogy nélküle unalmsabb lesz-e, de azt hiszem, hogy egy nagyon nagy és érdekes elmét vesztettünk el, egy olyan futuristát, aki vizsgálta jelenlegi helyzetünket a bolygónkon, valamint az általunk kifejlesztett technológiák hatását a saját életünkre és az ebből következő változásokat. Nagy kár, hogy már nem lehet köztünk.
SR: Miket írt?
DJ: A Crash-t és sok más könyvet, mint pl. a High Rise-t.
SR: A Crash-t? Melyiket?
Azt, amelyik jó.
DJ: És az Empire of the Sun-t. Az a gyerekkoráról szólt. Az igazi gyerekkoráról.
SR: Azta.
Melyet japán koncentrációs táborokban töltött.
SR: De azok nem sci-fi-jellegű történetek.
DJ: Kölcsönadok párat a novelláiból, mert egyszerűen zseniális, amiket írt. Írt egy nagyon, nagyon érdekes novellát egy laboratóriumról, ahol kísérleteket végeztek, és nem engedték aludni az embereket. Elég bizarr. Az a legjobb benne, hogy inkább csak belevisz egy kis sci-fit a történeteibe, mintsem hogy az egészet sci-fisre vegye. Ő úgy csinálja, hogy az egész világot a valóságról mintázza, és csak egy kisebb változtatást csinál benne. Így az egész történet arról fog szólni, hogy ez a kis változtatás milyen hatással van az egész világra. Nagyon jó cucc!
William Gibsonhoz lehetne hasonlítani...
William Gibsonhoz és Philip K. Dickhez is, igaz, ők mindketten nagyon elrugaszkodtak a valóságtól. Ballard irodalmának szépsége abból fakadt, hogy tényleg csak kicsit rugaszkodott el.
Igaz, de ők is ugyanúgy látták a világot.
SR: Ezek szerint egy kicsit olyan volt, mint Kurt Vonnegut.
DJ: Igen, igen.
SR: Van egy Kurt Vonnegut novella, ami arról szól, hogy a Japánok és a Németek nyerték meg a II. világháborút. Azt hiszem nem is novella, hanem egy regény.
DJ: Philip K. Dicknek is van egy története, ami ugyanerről szól.
SR: Ő írta az Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal c. könyvet, igaz?
DJ: Igen, abból lett a Szárnyas Fejvadász is. Van egy könyve, amiből nagyon szeretnék filmet készíteni, csak nem biztos, hogy politikailag elfogadható lenne. Az a címe, hogy Az ember a fellegvárban. Azt hiszem nagyszerű filmet lehetne belőle csinálni. Ugyanúgy az a sztori, hogy a németek és japánok nyerték a II. világháborút, és a németek uralták Amerika keleti partját, a japánok pedig a nyugati partot, és, mint a középnyugaton élő régiségkereskedők, gyakorlatilag eladják Amerikát a náciknak és japánoknak. Lenyűgöző történet.
Szóval a sci-fi mellett maradsz, amíg csak filmezel?
DJ: Hát, a következő filmem is sci-fi lesz, de nem, nem mindig így lesz. Szeretném más műfajokban is kipróbálni magam, vannak is ötleteim, amik nem sci-fik lesznek.
Azt olvastam, hogy a következő filmed tulajdonképpen a Szárnyas Fejvadász folytatása lesz.
DJ: Nem folytatás lesz. Ez egy hasonló világban játszódó thriller lesz, mint a Szárnyas Fejvadász, ami Los Angelesben játszódik, de ez Berlinben játszódik majd. Tehát nem állnak olyan közel egymáshoz, azt leszámítva, hogy ráfoghatjuk, hogy ugyanabban a világban játszódik.
A videójátékok és a sci-fi is része a „geek-kultúrának”, és ezek egyre inkább előtérbe kerülnek a Moon által is képviselt alternatív valóságot bemutató filmekkel szemben. Erről mi a véleményed?
DJ:Játékok, filmek, irodalom – ezek mind arról szólnak, hogy világokat, és abban játszódó történeteket találjunk ki. Dolgoztam a játékiparban is. Nagyjából 10 éve játéktervező voltam… Borzalmas játék volt. Az volt a neve, hogy Republic. Egy Elixir Studios nevezetű cégnél voltam, ők voltak az európai Ion Storm megfelelői. Tudod mi történt az Ion Stormmal… Gyakorlatilag ugyanaz történt az Elixir Studios-zal is.
Még mindig szoktál videójátékokkal játszani?
DJ: Szoktam, persze [nevetve Sam felé fordul]. Bocs, tudom, hogy untatlak.
SR: Nem, folytasd csak, addig szünetet tartok.
DJ: Call of Duty 5… PC-n. Csak PC-n. Nem szeretem a konzolokat. Van egy X-Boxom, de nem használom. Van egy Wii-m, azt se használom. Nekem elég az egér és a billentyűzet. Elég old-school vagyok.
Old-school, mint GERTY.
DJ: Pontosan.
Sam, te ezek szerint nem szoktál videójátékokkal játszani.
SR: Hát nem.
DJ: Ő a való életben hisz, én pont az elől menekülök.
SR: Mondhatni technofób vagyok. Hát igen. Van egy mobilom. Nagyjából ennyi. SMS-ezni szoktam. És tényleg ennyi.
DJ: Még szerencse, hogy SMS-ezel. Máskülönben sosem érnélek el. Nem tudom, hogyan tartanánk a kapcsolatot.
SR: Igaz. Nincs e-mailem, nincs semmi ilyesmim.
Nincs e-mailed?
SR: Számítógépem sincs.
DJ: Most már látod, mivel kellett megbirkóznom?
Erre nem tudok mit mondani.
SR: A mai világban is lehetséges. Ki lehet bírni, csak akarni kell.
De miért?
SR: Nem érzem, hogy szükségem lenne rájuk. Majd szeretnék időnként kutatómunkákat végezni számítógépen. Az kapóra jönne. Lehet, hogy iPhone-om is lesz, csak hogy azon csináljam a kutatómunka egy részét. De nem szoktam leveleket írni, úgyhogy nem is igazán érdekel. Írok pár SMS-t. Nekem már az is sok. Kezd is elegem lenni belőle. Legszívesebben kidobnám az ablakon. Gyakorlatilag minden második másodpercben SMS-ezem, és mindig közel vagyok ahhoz, hogy elüssön egy autó. Kiborító.
De egy sci-fi filmben szerepelsz.
SR: Igen, de színész vagyok, nem pedig űr-technikus [mindenki nevet]. Technikailag kihívást jelentett a film, de más okokból. Sok embernek nincs számítógépe. Sok jó fej embernek. Tom Stoppardnak sincs gépe, ezt tudtad? Tom Stoppard. Úgy hallom David Mamet-nak sincs, de neki biztos van asszisztense, akinek van számítógépe.
DJ: Russel Crowe pedig utálja a computereket. Akárhányszor meglát egyet, széttöri.
SR: Azt is hallottam, hogy Viggo Mortensennek sincs.
DJ: Az lehet.
SR: Ő a legjobb arc a környéken. Nincs szüksége számítógépre. Patricia Clarksonról tudom, hogy nincs gépe, nagy rajongója is vagyok. Barátok vagyunk.
DJ: A színészeknek szüksége van az emberi kapcsolatokra és megértésre, ellenben velünk [nevet]. Nekünk lételemünk a számítógép.
Nehéz spoilerek nélkül beszélni a filmről, úgyhogy Sam, beszélj a kutatásaidról. Voltál valami terápián, vagy ilyesmin?
SR: Járok terápiára, de te szerintem másra gondolsz. Minden színésznek járnia kéne terápiára.
Szerintem minden embernek kéne.
SR: Szerintem is.
És te, Duncan?
DJ: Én nem járok.
SR: Az angolok nem szoktak.
DJ: Szükségem van a belső konfliktusokra, hogy valami nagyot alkossak. Aztán rá kell vegyelek, hogy eljátszd.
SR: A britek nem járnak terápiára. Ahhoz túl beképzeltek.
DJ: Nem pont ezért. Egyfolytában fogászatra kell járnunk.
SR: Szerintem azt gondolják erről az egészről, hogy ez az önsajnálat része, pedig pont hogy nem. De szerintem ez olyan… amire annyit kell mondani, „Fogjunk bele”.
DJ: Hát igen. Amikor még kicsi voltam, volt egy kifejezés, amit folyton mondogattak, a „karakterépítés”. Bármi történt velem, bármi szar, amivel meg kellene birkózni…
SR: Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
DJ: Na igen, ez a karakterépítés.
SR: Ezzel egyetértek. Sokszor csak bele kell fogni a dolgokba. Ez a projekt több okból is nagyon komoly volt. Technikailag lenyűgöző, egy soha véget nem érő kihívásnak tűnt. Sok múlt a jó időzítésen, beszélgettünk a táncról is. Jó időzítés kell az egészhez, ami bennem szerintem megvan. Azt hiszem legalábbis… Úgy értem, elég bizonytalan vagyok, de…
DJ: Tudtuk előre, hogy nincs értelme veled eljátszatni ugyanazt azt embert, többször, ugyanúgy. Ebben nincs semmi drámai, nincsenek ellentmondások, és nem is különösen érdekes. Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy megtaláljuk a módját, hogy megpróbáljunk különböző személyiségeket formálni Samből.
SR: Néhány hónappal korábban volt arra időnk, hogy ezen dolgozzunk, ő New Yorkba utazott, én pedig megismerkedtem egy színésszel, Yul Vazquezzel, akitől megtanultam pár dolgot. Jelenetek szövegét olvastuk fel, majd elmondtuk rendesen, utána pedig felcseréltük a szerepeket és úgy is eljátszottuk. Utána improvizáltunk is, ezeket felvettük videóra, néha összevontunk részeket, majd visszaküldtük Londonba, és néhány részt a forgatókönyvbe is bevontunk. Utána én is Londonba utaztam, ahol találtunk még egy színészt, vele is elpróbáltuk, és így zajlott a folyamat, melynek végeredményeként körvonalazódott a két különböző klón erős mintaszemélyisége – az egyik talán egy erősebb, míg a másik egy érzékenyebb személyiség lett. Szép lassan egyre specifikusabbá váltunk a háromdimenziós ember létrehozásában.
DJ: Ez az oka annak, hogy a forgatókönyv gyakorlatilag értelmezi a különbségeket – a különböző Sam-ek között ugyanis gyakorlati különbség van. Az egyikük 3 éve teljesen egyedül van. A másik épp most ébredt fel egy abszurd, bizarr környezetben.
SR: 3 évet leülni egy börtönben vagy Auschwitzban más, mint mondjuk New York Cityben. Érted mit akarok mondani? Szóval azt hiszem ez a 3 év a Holdon az oka annak, hogy teljesen megváltozott. Ez egy új élmény. Olyan, mint tíz év a Földön, csak más módon. Ez egy Robinson Crusoe-éhoz hasonló számkivetettség, amely meg fogja változtatni a személyiséged. Azt is kitárgyaltuk az egész előtt, hogy a Holdutazása előtt milyen személyiséggel rendelkezett; sokkal önzőbb, és narcisztikusabb volt, de ezek az új hatások mondhatni megváltoztatták őt.
Na és Sam beszélj az Iron man 2-ről? Tetszik?
SR: Iron Man 2. Nagyon tetszik!
Na, az tök jó. Jon Favreau Twitteren szokott beszámolni róla.
SR: Hát, én meg becsinálok tőle!
Melyik helyekre jártok szívesen New Yorkban és Londonban?
SR: Szeretem az Avenue C Espresso-t, az Esperanto-t, a Zum Schneider-t, az egy német hely, igaz elég zsúfolt, de jó a sörük. Jól esik egy jó sör napközben is.
DJ: New Yorkban szeretem K-town-t, csak mert imádom a koreai kaját, de mindent, akármit elém tolhatnak, megeszem. Londonban van egy hely, amit úgy hívnak The Big Easy, ami olyan, mint az Americana. Miután Londonban élek, mindenem megvan, ami egy londoninak kell, de ha kell egy kis Amerika, akkor szoktam beülni a The Big Easy-be.
Miért lenne szükséged egy kis Amerikára Londonban?
Bejegyzések
