Él: Beckett is, Brook is

Különleges színházi csemegének ígérkezett, végül majd minden várakozásomat felülmúlta a Samuel Beckett rövid szövegei alapján Peter Brook által rendezett Töredékek című előadás a Trafóban.

Pedig ezek a várakozások elég nagyok voltak: elsősorban arra irányultak, hogy mit kezd az abszurd dráma egyik legnagyobb klasszikusának számító szerzőjének szikár, enigmatikus szövegeivel a kortárs színház élő legendájának számító rendező.

Az előadás magyar színlapján az olvasható, hogy hála Brooknak, végre nevethetünk Becketten. Ez alapján előre csak annyira következtethetünk, hogy az angol rendező érti az ír írót. Azaz felismeri azt, hogy Beckettnél még a legsötétebb emberiség végvíziókban is számtalan komikus elem, vicces szituáció található. És a címlap nem hazudott, az előadás alatt valóban sokszor csapkodhatta nevetéstől a térdét a közönség. Viszont ami igazán érdekes volt, hogy úgy tűnt, Brook nem csak érti Beckettet, hanem igyekszik őt beckettiesen is játszani. Értem ez alatt azt, hogy a színrevitel bár nem követte teljesen hűen – az egyébként sokszor centi pontossággal meghatározott – szerzői instrukciókat (gyorsan hozzáteszem, hogy ez természetesen még véletlenül sem feladata semmilyen szöveg kapcsán semmilyen rendezésnek), ennek ellenére mégis olyan érzésem volt, mintha Brook törekedett volna vegytiszta formájában megmutatni a becketti világot. És ezzel tényleg csak egyetlen egy baj van, és ez pedig pont a vegytisztaság. Ugyanis Beckett már negyven évvel ezelőtt megrendezte néhány drámáját, a leírások alapján meglehetősen komolyan véve saját magát, tehát a színpadán is megjelent a drámáinak egyik fő stilisztikai mozgatórugójának számító, végletekig kiüresedett világot megjelenítő szikár, precíz ábrázolásmód. Tehát ennyi idő távlatában egy hasonló jellegű előadás már valószínűleg unalmas lehetne. A feltételes mód Brook esetében viszont abszolút jogos, és nemhogy nem unalmas, hanem egy teljesen lebilincselő produkciót hozott össze a C.I.C.T./Théâtre des Bouffes du Nord (ennek a színházi kutatóközpontnak egyébként igazgatója) színészeivel. És hogy valóban egy ilyen előadás születhessen, ahhoz elengedhetetlen a magyar színpadokon csak elvétve látható, döbbenetes jelenléttel bíró precíz színészi játék.

A négy rövid „töredéket” három színész játssza el a kb. 10 cm magas 10x5 méteres dobogó(-szerű valamin). A díszlet mindössze két dobozból és zsákból, illetve egy padból és székből áll.

Az első (Színműtöredék I.) és harmadik (Némajáték II.) részben Antonio Gil Martinez és César Sarachu páros jelenetét látjuk. Az előbbiben két véletlenül egymásra találó nyomorékot játszanak, akik első örömükben még bíznak abban, hogy kiegészíthetik és segíthetik egymást, de aztán hamar kiderül, hogy eleve kudarcra ítélt minden olyan kísérlet, ami arra irányul, hogy emberek boldogságban élhessenek egymás mellett, egymással. A Némajáték II-ben egy fantasztikus technikával kivitelezett burleszkjelenetet adtak elő két különböző habitusú színpadi alakot formálva, akik egy zsákból fölkelve (egy fölöttük függő hatalmas tüske „ébresztésére”) bajlódnak végig egy napot, azzal a különbséggel, hogy az idegesebb, örökké panaszkodó, nyugtatókon tengődőnek nap végén még imádkoznia is kell, míg a sorsát kvázi vidáman és (ön)elégedetten tűrő beéri a puszta alvással.

A második jelenetben Hayley Carmichael az Altatódal monológját mondta el, gyakorlatilag végig egy karosszékben ülve. A – leegyszerűsítve – magányos elmúlással foglalkozó szöveget valami teljesen elementáris erővel és természetességgel adta elő, miközben még önironikus humorra is futotta tőle. Hátborzongató 20 perc volt.

A negyedik, befejező részben a Jövés-menés három, régi időkön merengő öregasszonyának perszonázsát játsszák, kissé viccesen melankolikus befejezéseként az előadásnak.

Töredékek (Fragments)
Szövegek: Samuel BECKETT
Rendező: Peter BROOK
A rendező munkatársa: Marie Hélène ESTIENNE
Szereplők: Hayley CARMICHAEL, Antonio GIL MARTINEZ, César SARACHU
Fény: Philippe VIALATTE

Trafó, 2009. 04. 09.

Egy nyomós érv az antiglobalizmus ellen – Nigeria 70: The Definitive Story Of 1970’s Funky Lagos

Egy rövid bejegyzést úgy érzem megér a Nigeria 70 című, két cd-s válogatás újrakiadása. Azon ritka lemezek közé tartozik ez, amelynek alcímében szereplő „Definitive” jelző valóban helytállónak tűnik. Két lemez, huszonnégy szám, és mindegyik hibátlan. Az általában Fela Kutitól származtatott és szinte csak az ő nevével összekapcsolt afrobeat stílus tág bemutatásáról van itt szó. Alapjaiban elmondható minden számról, hogy az afrikai törzsi ritmusoknak funkkal való házasságából születtek, de ez bőven kevés lenne ahhoz, hogy majd’ 150 percig lekösse a figyelmünket. Van itt még blues, pszichedélia, jazz vagy épp diszkó is. Szinte hihetetlen, de tényleg minden egyes szám teljesen rendben van, legyen az épp egy rockos riffel húzó, három perces szösszenet (Ofo The Black Company – Allah Wakbarr), nyolc perces, monoton témára felépített protest songba oltott „afro-gospel” (William Onyeabor – Better Change Your Mind) vagy épp egy negyed órás, női énekkel feldobott dal a mestertől, Fela Kutitól (Fela Anikulapo Kuti And The Africa 70 - Upside Down - w/Sandra Akanke Isidore). Aztán lehet, hogy csak a feltétlen rajongás beszél belőlem (számomra az afrobeat, afrofunk stb.. , a tradicionális delta blues mellett a másik olyan stílus, amit egyszerűen bármikor képes vagyok meghallgatni), de ezekben a zenékben tényleg van valami megfoghatatlan. Ezek az emberek nem szimplán jó zenészek, hanem olyan emberek, akikben valahol mélyen ott lüktet a ritmus minden egyes porcikájukban. Az pedig már csak a szerencse számlájára írható, hogy a bennük rejlő erő épp a hetvenes években tört felszínre, amikor már úgy-ahogy kitalálták azt, hogy funk (na meg ugye, hogy kitágult a világ, és elért hozzánk is).

Egyébként érdekes megfigyelni, hogy mennyire laza minden egyes szereplője ennek a szubkultúrának (lehet, hogy ezért is olyan ellenállhatatlan az egész). Minden ruhadarab, ami a hetvenes években egy fehér emberekből álló zenekarban ciki lehetett (10 centi magas talppal rendelkező cipő, csillogó ing stb..) az rajtuk épp az ellenkező hatást váltja ki. Ugyanez igaz a zenekarnevekre is (pl: Tony Allen & His Afro Messengers, Sir Victor Uwaifo & His Melody Maestroes, Bala Miller & The Great Music Pirameeds of Afrika - így, k-val), vagy épp a szövegekben erőteljesen jelen levő politikai töltetre. Mindez olyan, ami a fehér embertől általában vérciki, de náluk (talán az egész mögött megbúvó sámánista, törzsi kultúra miatt) valahogy mégis tökéletesen működik.

Most, hogy úgyis itt a jó idő kaparintsa meg magának mindenki ezt a lemezt, meg úgy általában is, hallgassatok sok-sok afrobeatet, mert az jó (és még menőbbnek is érzi magát tőle az ember).

Ui: Akit igazán érdekel ez a szcéna, az a tripla lemezes verziót kutassa, amelynek harmadik cd-jén majdnem egy órás, dokumentum hanganyag is megtalálható. Illetve szemezgessen a youtubeon található, főként Fela Kutiról szóló dokufilmrészletek közül.

Meglepőbbnél meglepőbb koncertek az országhatáron belül

Arról a furcsa, de mindenképp örömteli hírről számolhatok be, hogy belátható időn belül több olyan zenekar is fellép kishazánkban, akik nemcsak jók, hanem aktuálisak is, amely kitételre ugyan lehet azt mondani, hogy csak a zenebuzikat érdekli, de szerintem egy ország kulturális életének alapvető jellemzője, hogy milyen együttesek lépnek fel benne. (Nyilván ugyanez a helyzet a színházi élettel, vagy épp a festőművészettel kapcsolatban is, csakhogy míg mondjuk előbbiben van egy Krétakörünk addig a könnyűzenei életünk sajnos jócskán lemaradva kullog a kortárs elit mögött. Ezért olyan fontos, hogy minél több kurrens zenekar látogasson el hozzánk. Ez persze csak úgy lehetséges, ha vannak bátor koncertszervezők, hiszen ez - akár tetszik, akár nem - egy profitorientált ipar, ha nincs közönség akkor nem lesz következő koncert, persze ez egy önmagát gerjesztő, és gátló, nagyon sokrétű folyamat - minderről bővebben lásd ezt a remek cikket. Zárójel bezárva.)

Mostanában bizony úgy tűnik, hogy kezd pislákolni valami jó mélyen. Már nem először hallat magáról a RNR666 csoportosulás, akik most a TV Buddhas nevű rockduót hozzák el nekünk Budapestre, a Kamra Klubba, április 15-én, szerdán. Ez a két őrült izraeli nem először lép fel nálunk, szintén az RNRnek köszönhetően már koncerteztek a Blue River állóhajón novemberben. Akkor másnap a Tilos rádióban is zenéltek egyet, amelynek anyaga ezen a linken meghallgatható. A fiú-lány összetételből és a dob-gitár felállásból a White Stripesra asszociálhatnánk, de itt a delta blues és a country helyett inkább (saját meghatározásuk szerint) a Velvet Underground és a Black Sabbath hatása érzékelhető. Kellően zajos, kellően kísérleti, kellően groove-os zene. Nagyon rendben van. Mondjuk utazni nem fogok értük, de aki Pesten van aznap, ne hagyja ki.

Szintén a Kamrában lép fel egy nappal a TV Buddhas előtt a The Ruby Suns nevű, új-zélandi zenekar, akik a Beach Boys-féle napsütötte pop felől érkeztek. Azt feldobták mindenféle polinéz hangszerrel és női kórussal, és így létrehoztak két felhőtlenül boldog, egyszerűségében is izgalmas lemezt. Április 10-én, pénteken (azaz holnap), a szegedi Jazz Kocsmában is fellépnek, ami egyébként jóval előbb le volt fixálva, mint a pesti koncert (éljen a vidék), szegeden ráadásul ingyen lesz a buli, míg Pesten elkérnek érte 500 forintot (na nem mintha nem érné meg annyiért). Egy kis ízelítő a zenekarból itt, bár hozzánk elvileg duó felállásban érkeznek. Kíváncsi leszek abból mit tudnak majd kihozni. Mindkét estén egy honfitárs banda, a Skallander fog még fellépni velük, illetve utánuk a Lamantin DJ-k rakosgatnak lemezeket. Számomra kihagyhatatlan.

Még szintén áprilisban, 24.-én látogat Budapestre, a Sirályba, a Black Dice nevű, bő tíz éve létező, pszichedelikus-indie-elektronika-noise (?) formáció, amely jelzőkből az elmúlt pár évben szinte csak az elektronika maradt meg, annak is az erősen experimentális ága. Kezdetekben még negyed órás noise-punk attakokkal bombázták a nagyérdeműt, de aztán egyre inkább felfedezték maguknak az elektronikát, és a befogadhatóbb dallamokat is mint szervező erőt, ezzel együtt a különböző zenei oldalak pedig felfedezték maguknak az együttest, amely ma már igazán nagy névnek számít ebben a tágan vett kísérleti elektronikai szcénában. A Pitchfork így jellemezte hangzásukat a Broken Ear Record megjelenésekor: „tökéletes zene egy szintetikus senkiföldjén való stoppoláshoz, felszerelkezve elég oxigénnel és szárazkajával ahhoz, hogy túléljünk egy pár napos vándorlást a nitrogénnel telített atmoszférában”. Pécsieknek rossz hír, hogy épp a PEN alatt lesz, úgyhogy nagy dilemma, megszakítsuk e a négy napos önfeledt bulizást egy pesti kiruccanással. Majd eldől, annyi biztos, hogy ritkán jár mifelénk hozzájuk hasonló zenekar. Egy kis ízelítő belőlük a dallamosabb és zajosabb fajtából.

Végül, de nem utolsósorban egy időben távolibb koncertet is ajánlanék. A svéd I’m from Barcelona nevű 29(!) fős zenekar május 26.án lép fel az A38 hajón. Igazán egyszerű (csakhogy szakmázzunk, néhol már-már twee popos) zenét játszanak, amelynek különlegességét leginkább csak az együttes létszáma adja. Eddigi két lemezükre sikerült egy-két nagyobb slágert összehozni, de azért vannak ebben a műfajban náluk sokkal jobb zenekarok is. Mindennek ellenére azért koncerten mindenképp kíváncsi lennék rájuk, mert az a bárgyú vagy épp bájos (nézőpont kérdése) önfeledtség, ami minden klipjükből sugárzik lehet, hogy a közönségre is könnyebben átragad élőben. Tényleg olyan az egész, mint amikor egy baráti társaság összejön zenélni, és szarnak rá, hogy milyen, a lényeg, hogy ők jól érzik magukat. Valószínűleg tényleg erről van szó.

Ja és lesz Kaiser Chiefs is a Sportarénában, de 1: ők csak nem szorulnak bemutatásra, 2: nem is akarom őket méltatni, 3: az elmúlt egy-két évben bebukott koncertek listájára még ez is bőven felkerülhet.

Titanicom #2 /Dagobert

Már több éve szemeztem a Titaniccal, de csak idén sikerült először eljutnom. Ha ebből ítélnék akkor többet tuti nem adnék ki még 700 forintot se egy mozijegyért, ami pedig egy igen jó ár. Mondjuk az is igaz, amit leginkább megakartam nézni (pl. Időbűnök, Big Man Japan), különböző más dolgaim miatt nem tudtam megnézni. Így csak öt filmre futotta az időmből, amelyeknek milyensége a gyenge középszer és a szar között ingadozik egy kivétellel.

Ez az egy kivétel pedig egy már-már játékfilm izgalmasságával bíró dokumentumfilm, az Ember a magasban. Soha az életemben nem hallottam Philipe Petitről, aki egy kifeszített drótkötélen átsétál az akkor még álló WTC két tornya között. Az archív felvételek, interjúk, és leforgatott (WTC-ben bújkálás) jelenetek váltakozásával szinte thriller-szerű feszültséget sikerült elérniük. Philipe beszámolói pedig abszolút magával ragadtak és egészen a végéig hipnotizálva néztem a vásznat, és a film csúcspontján (ki lehet találni mi az) átéreztem a kötéltáncosságban rejlő művészi értékeket, pedig a cirkusz mindig is a halálom volt.

A következő választásom kevésbé volt sikeres. Mr. Lordi, mint a forgatókönyv egyik ötletadója és a főszörny a filmben? Az első félórában annyi horrorklisét elhasználtak, ráadásul mindenféle kreatívitást nélkülözve, hogy vettem a zsákomat és elhagytam a termet. Nem igazán érdemel több leütést, az Odalenn volt számomra az abszolút mélypont.

A versenyfilmek közül csak A másik orcádat címűt sikerült megnézni, amin szintén óriási lélekjelenlét kellett, hogy ne hagyjam ott a mozitermet, főleg, hogy fejhallgató nélkül is állandóan beszűrődött a szinkrontolmácshölgy unott hangja. Titokzatosnak tűnő film, pszichopata főszereplővel, szülőgyilkossággal és megbocsátással. Állítólag. Az én fordításomban valahogy úgy hangzik, hogy: közepes színészi játék, súlytalan események, indokolatlan cselekedetek, unalom.

A Felsőbb erő szinopszisát olvasva egy nagyon vicces, kellően fura (hiszen még is csak Izlandról van szó) filmre számítottam. Érdekesen amatőr próbálkozás volt, a jeleneteknek eleje még talán volt, vége biztosan nem, a film ritmus folyamatosan változott, nem úgy tűnt, hogy a rendező tudja, hogy kell rendezni. A párbeszédek, néhol ütöttek, néhol tökéletes érdektelenségbe fulladtak, viszont a történet érthetőségét egyáltalán nem segítették. Amit nem értettem, hogy rajtam kívül miért nevet folyamatosan mindenki. Lehetne ez az én humorérzékem hiányossága, de beszéltem két ismerősömmel, akikkel együtt néztük a filmet és ők sem tudták ezt hova tenni.

Az Odalenn és A másik orcádat utáni csalódottságom után már eléggé kedvetlenül indultam el szombaton a Jelöltre, aminek meg is lett az eredménye, mert épp odaértünk a Kinoba kezdésre, de csak a pótszékek maradtak, amik azonkívül, hogy kényelmetlenek, a lejtős padlóra voltak téve, ami természetesen nem növeli a komfortfokozatot. A körülményekhez képest viszont a film egy kellemes felüdülést jelentett. Egy nem túl bonyolult thrillertörténet iszonyat jó zenével, (amit Jeppe Kaastól már megszokhattunk) néha feltűnően szépen megkomponált képekkel. Ha azt leszámítom, hogy 30 perc után ki lehetett találni, hogy ki a főmufti és, hogy a befejezést a szokásos klisével elkúrták (csúnyán), akkor egy pörgős filmet sikerült megtekintenem, amiközben néha pumpált az adrenalin. Egyre inkább az az érzésem, hogy a dánokban nehéz csalódni, bár ennek nem a Jelölt a legékesebb bizonyítéka.

A fesztivál utolsó napjára hagytam az Adventurelandet, amit így utólag nem értem, hogy miért akartam mindenképpen moziban megnézni. Unalmas tinivígjáték, a szüzesség elvesztéséről meg a szülőktől való elszakadásról; kicsit már kinőttem ebből a világból. Lehet, hogy ez a Greg Mottola, csak ilyen filmet tud csinálni, bár míg a Superbaden nagyokat röhögtem, ez csak untatott. Kicsit olyan érzésem volt, mintha ugyanazt a filmet nézném csak egy „lelkiszegényebb” néprétegnek forgatva. Micheal Cera meg nem ért rá, úgyhogy becastingolták helyette Jesse Eisenberget, aki egy villanáson kívül (amin egyébként egy kellemeset kacagtam) nem sokat mutatott a színészi tehetségéből.

Összességében élveztem a folyamatos moziba rohangálást, a tömeget (ami elég sokszínű volt), még talán a vászon alsó harmadát eltakaró fejhallgatókat és a befejezés előtt távozó szinkrontolmácsokat is meg tudnám szokni, de jövőre vagy nagyobbat kell merítenem, vagy sokkal szigorúbban válogatnom, hogy ne úgy érezzem, hogy fölöslegesen dobtam ki pénzt mozijegyekre.

(Z)wacK?

What The Holy Post? #2

Éppen egyik kedvenc "sznob-bigyó" ajánló oldalamat néztem, amikor a szokásos sportkocsi, dvd, kajak, óra, mandzsetta posztok között felfedeztem egy ismerős formát. Gömb alakú üvegtest, tenyérbesimuló hosszúkás nyakkal. Unicum. Azt írják, hogy végre Amerikában is kapható Magyarország hivatalos felese. Hurrá! 20 $-ba kerül, nem sokkal több mint itthon, bár ugye attól függ melyik kiszerelés. Majd a cikk zárómondatában elhangzik egy gasztronómia tanács: öntsünk hozzá valamilyen energia ital és megtudjuk milyen az az "Őrült Magyar". Erről én még sose hallottam. Lehet, hogy az oroszok sem ismerik a vodka-redbull. Lehet, hogy megkóstolom, mert nekem elég nehezen csúszik le ez a nedű (inkább Jägerpárti vagyok), de az fix, hogy nem szükséges ilyet inni, hogy megtudjuk milyen az őrült magyar. Pár lépés az utcán...
Közelebbről megnézve valami nem stimmelt. A felső rész piros színű, akkor ez biztos Unicum Next lesz, de azt meg miért az uncrate-en hirdetnék, amikor az fasziknak szól, a Next meg inkább nő italka, a saját tapasztalataim szerint. De ami a palackra van írva, az se stimmel, 5 betű, ráadásul abból 4 mássalhangzó. Jól néz ki persze, de nincs olyan egyedi hangzása (és jelentése), mint a magyar eredetinek. Érdekes brandname váltás a selymesen dallamos Unicumról, a tömör és alig értehető, fiatalosabb hangzású Zwack. Bár lehet, hogy ott a tengertúlon azt a fiatal népréteget akarják megnyerni, akik itthon inkább vodkáznak, tequiláznak.
Bár lehet, hogy ez csak az én téves megfigyelésem, hogy az Unicum-fogyasztáshoz fel kell nőni, meg kell érni.

Titanicom #1 /csadag

Sok mindent összeírtak már a Titanic fesztiválról, fölösleges lenne ezt tovább szaporítani. Szubjektív összegzés következik tehát. A tavalyi után másodszor volt szerencsém részt venni a Titanicon, úgyhogy van valamennyi összehasonlítási alapom. Sok változást nem fedeztem fel, a legfontosabb eltérés a szinkrontolmácsok színvonalában volt észlelhető. Tavaly pocsék volt, idén tűrhető, de ennek ellenére én inkább az angol feliratra hagyatkoztam (már amikor volt). A filmdöppinget viszont idén valamiért jobban megéreztem mint egy évvel ezelőtt. Napi három-négy film egy huzamban (kb délelőtt tízes kezdéssel), maximum fél óra szünettel nekem nagyon sok, nem is használtam ki maradéktalanul. Ennek fent a kávézóban többen is hangot adtak. A két tipikus filmes kaszt (ötvenes, elegáns, sznob vs fiatal, igénytelen, mozibubus) közül előbbiek szerencsére kevesebb számban képviselték magukat, és meglepően sok hozzám hasonló, fiatal volt, aki csupán jó filmeket akart nézni.

Hogy ez mennyire jön össze, mármint a jó filmek, az egy ilyen sűrű fesztivál esetében csupán szerencse kérdése. Az én, szerénynek mondható tíz filmet felölelő termésemből három igazán jó, három egész jó, három kifejezetten rossz és egy semmilyen alkotás volt.

Első nap kezdésnek A felhők között című iráni mozit sikerült elcsípnem. Szép képekkel, rendben alkalmazott zenével, jó amatőr színészekkel, szépen felépített szerelmi történetbe ágyazott korrajz a közel-keletről. Külön kiemelendő, hogy nagyon ügyesen érzékeltette a képkivágaton kívüli tereket egy-egy apró rezdüléssel. Akkor frissiben ugyan nem voltam elájulva tőle, de most így visszatekintve egyértelműen a jobbak közé helyezném.

Az ezt követő Mocsok című hongkongi filmre ez már nem mondható el. Az összes távol-keleti klisét elpuffogtatta röpke másfél órás vetítése ideje alatt. Prostitúció, folyamatos eső, klausztrofób környezet, korrupt zsaru, aranyos kislány stb… Az egyedüli újítás (legalábbis számomra), a hajléktalan bérgyilkos karaktere volt, de ez azért bőven kevés ahhoz, hogy elvigye a filmet. Szar volt, na.

A 9 mm témájában szintén nem volt semmi eredeti (a fejlett Nyugat-Európában elidegenedett, szétesőben lévő család, graffitis gyerek), de ez esetben a stílussal sikerült felülemelkedni a történet sablonszerűségén. Mindhárom szereplő (apa, anya, gyerek) egy napját külön-külön, stabil kézikamerás pásztázásokkal, nagyon kevés vágással bemutató, és, ami nagyon fontos, azokat élettel megtöltő alkotás volt. Engem igazán megfogott.

A napomat záró Hazug emlékektől sokat vártam, egyrészt, mert a programfüzetben a humoros jelző is feltűnt a leírásban (ami ritkaság), másrészt, mert a forgatókönyvet Cortazár novellákból adaptálták. Lehet, hogy én tettem magasra a lécet, de csalódnom kellett. Nem mondanám különösebben rossznak, de számomra megragadt az egyszerű családi film kategóriában.

Másnap (szombaton) direkt szabotáltam az első vetítést (az Odalenn című műremek a Lordi tagjaival, ennyi bőven elég róla) úgyhogy a Szaunával kezdtem a napot, de utólag azt is kihagyhattam volna. Középkorban játszódó, misztikus horror-szerűség volt, egy-két képben pofátlanul erős Tarkovszkij utánérzéssel. Nagyon zavaros film volt, amiből mostanra csak a már említett orosz mestert koppintó beállítás és a Kört idéző halott kislány képe maradt meg.

Az üldöző (The Chaser, az angol cím valahogy tökösebb) aztán végre ütött. Ezt a mocskos, véres, pörgős, kellő mértékben vicces illetve didaktikus, majdnem az utolsó percig izgalmas dél koreai filmet mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is szereti ha a fentebb említett jelzők valamelyike visszaköszön a vászonról. Talán csak annyi probléma volt vele, hogy kicsit túlságosan is elhúzták (legalább háromszor be lehetett volna fejezni, bár beszéltem olyannal, akinek épp ez tetszett benne), és a felbukkanó ’aranyos kislány’-szálat azért kikerülhetetlenül meglendítette a giccs szele, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás. Kijárt neki az ötös a film utáni szavazáson.

Ezután már nem nagyon maradt kedvem filmezni, de azért ha már ott voltam beültem a Tahaan című indiai filmre. Aranyos, kedves meseszerű alkotás volt, happy enddel, A felhők közötthöz hasonlóan, ügyesen a sztoriba beleszőtt társadalomképpel. Egyszeri megnézésre mindenképpen ajánlom.

Vasárnap sajnos felkeltem a Felvonó című, román filmre. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy mire volt képes az elsőfilmes rendező, egy kézikamerával, 200 eurós költségvetéssel és két amatőr színésszel. Hát sajnos azt kell mondanom, hogy nem sokra. A másfél órás alkotás bőven a vége előtt unalomba fulladt, ami egyértelműen a sztori egyszerűségéből következett. Egyszerűen nem lehet 90 percig fenn tartani az érdeklődést két, teljesen hétköznapi fiatal, teljesen hétköznapi beszélgetésein keresztül. Legyenek akármennyire jó színészek is (amik egyébként nem voltak, de különösebb panasz sem lehet rájuk).

Felüdülés volt a sok játékfilm után végre egy dokufilm. A Kasztner meggyilkolását egyrészt ezért vártam, másrészt azért, mert a téma (magyar vonatkozása ellenére) előttem teljesen ismeretlen volt, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Most nem fejteném ki bővebben, akit érdekel az itt olvashat róla. A két órás filmet egészen háromnegyedéig objektívan, okosan építi fel a rendező, de aztán a végefelé előtör belőle a szimpátia a főhős iránt, na meg a hollywoodi beidegződés, és mindenképp meg akarja ríkatni a nézőket. Nagy kér érte, mert igazán maradandót is alkothatott volna (bár ebben a másik gátló tényező a Kasztner-család szerepeltetése, akik valamiért nagyon szerették, hogy kamera van a közelükben.)

Záróakkordként hétfőn délelőtt még megnéztem a Fél(ek) a sötétben című francia animációs filmet, ami telitalálatnak bizonyult. Bár egy ilyen sűrű fesztiválon az animáció alapból előnyből indul, már magából a vizualítás szempontjából is (egyszerűen jó érzés a szemnek, akármilyen hülyén hangzik is). De ami miatt igazán működik egy jó animációs film (amilyen ez is volt), az az ötletesség és játékosság, ami szinte az összes magát vérkomolyan vevő, ún. művészfilmből teljesen hiányzik. Bár mostmár eljutottunk arra a szintre, hogy az animációs film is sablonszerű megoldásokat alkalmaz. Viszont a pixaros klisék itt örömteli módon teljesen hiányoznak. Ez egy minden másodpercében kreatív alkotás, négy rövid sztorival és két átkötő, visszatérő jelenetsorral, amelyek mindegyike a félelem témakörében mozog. Ezután én már nem is kívántam többet, még ugyan lett volna időm megnézni a Csak baj van vele című francia filmet, de mivel a szinopszisban szerepelt az a mondat, hogy „Az apa képtelen eltartani a családot, és ezzel a lányát akaratán kívül prostitúcióra kényszeríti” úgy gondoltam köszönöm nekem ez nem kell.

Összességében tehát szép volt, jó volt, de sok volt és a filmek sokszor bántóan egysíkúak, ami persze nem a szervezők hibája (bárcsak az lenne).

16. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál / Epilógus

Mire kettőt pislogtunk már be is fejeződött a Titanic, ami sokak szerint az egyik legjobb mozis fesztivál Budapesten, sokan teljesen érdektelennek tartják. Jómagam és csadag kolléga próbáltunk ott lenni annyi filmen, amennyit a pénztárcánk és időnk engedett, viszont vasárnap kellett konstatálnunk, hogy egyikünknek sem sikerült megnézni a két díjnyertes filmet.

A fesztivál fődíját, a Hullámtörők-díját és az azzal jár 10.000 eurós pénzösszeget a norvég Észak című film nyerte, ami emellett még kiérdemelte az Országos Diákzsűri díját is. A közönségdíjat pedig a zsűri egyik tagja Baltasar Kormakúr (a másik két tag: Enyedi Ildikó és Pohárnok Gergely) Ivanov átirata a Fehér Nászéjszaka nyerte, amit az általam olvasott netes és nyomtatott sajtóorgánumok egyöntetűen méltattak.

Viszont azt mindenféle szervezés nélkül sikerült elérnünk, hogy ne menjünk ugyanarra a filmre így együtt 16 filmet néztünk meg az 56 film közül, ami ugyan soknak nem sok, de azért embert próbáló feladat, főleg úgy, hogy a fesztivál ideje alatt mindketten 220 kilométeres távolságon ingáztunk. Arról a 16 filmről amit láttunk pedig még a mai nap folyamán olvashatjátok a véleményünket.

Szíven szúrt ország

Meglepően gyorsan kapott az alkalmon a Kálomista Gábor vezette Megafilm Kft, hogy Marian Cozma közelmúltbeli tragédiájából megindító dokumentumfilmet készítsen. A még félkész alkotás a Szíven szúrt ország munkacímet viseli.


A másfél órásra tervezett dokumentumfilmben reprodukálják a gyilkosság éjszakáját, melyet egy tapolcai panzióban forgattak a hétvégén. Az MKB Veszprém és a román válogatott egykori kézilabdázója, Marian Cozma szerepére Czapkó Antalt kérték fel, míg a nemrég elhunyt kézilabdázó kedvesét Oroszlán Szonja, Uros Vilovskit Pindroch Csaba, Ivan Pesicset Szabó Simon és Zarko Sesumot Csányi Sándor alakítja.
A gyilkosság jelenete mellett a hozzátartozókkal, szurkolókkal, játékosokkal és a gyanúsítottak védőivel készített interjúk is helyet kapnak a filmben.
A forgatáson jelen volt Petre Cozma, Marian édesapja is.

A film bemutatója április végén lesz a Veszprém Arénában, majd később Budapesten is látható lesz.

Producer: Kálomista Gábor
Operatőr-rendező: Vecsernyés János
Operatőr: Babos Tamás
Vágó: Csillag Manó