na ezt olvasd ki! #1

Filó Vera – Rob és Top pont még nevet egyet

Kortárs irodalom? Pfúj, érthetetlen, nárcisztikus, lila köd (jajj, ezt a lila ködöt már annyiszor hallottam, hogy kezdem egészen megszeretni:). Kortárs dráma? Előzőek szor kettő, ha van még egyáltalán olyan, hogy kortárs dráma.

Hát kérem szépen, van. Ha nem is virul, de él, siratni nem kell, olvasni meg nézni viszont annál inkább. Mert érdemes. Filó Vera drámáit különösen. Bár ezeket egyelőre inkább csak olvasni lehet, mert eddig meglehetősen kevesen vállalkoztak arra, hogy színpadra vigyék.

A Rob és Top pont még nevet egyet címűből kiindulva ez első nekifutásra talán érthető, de ha egy kicsit is jobban elmélyülünk benne, akkor már annál kevésbé. Ugyanis ha egy szóban kellene összefoglalnom erről a szövegről a benyomásaimat, akkor az az interakció lenne. Ennél jobb terepet erre a színháznál pedig keveset lehetne találni. Na mindegy, nem firtatom tovább a magyar színházcsinálóknak ezt az adósságát, írok inkább magáról a drámáról, lévén az egy icipicit izgalmasabb téma.

A cselekmény: na, hát az nincs. Hagyományos értelemben legalábbis biztosan nincs. Van viszont két perszonázs, Rob és Tot, egy együtt élő óriásplakát rajzoló meleg pár, akikkel meglehetősen furcsa dolgok történnek, de aztán az is lehet, hogy mégsem, ugyanis szinte minden történésnek megkapjuk a cáfolatatát, vagy legalábbis elbizonytalanodunk (meg ők is), hogy a megélt események valójában nem is úgy voltak, vagy éppen sehogy sem voltak. De ha cselekedni nem is, beszélni mindenesetre beszélnek. Sokat és vicceset, tanulságosat meg szellemeset.

„TOT Ezt is loptad. Ez a két nyíl a felirattal valamilyen

mail-artos pacák alkotásrésze...

ROB ...pontatlan információ, pontos lopás, pontos

információ, pontatlan lopás, tovább, tovább, ez a

legfontosabb, ki mit talál ki, úgysem az övé: be lehet

szarni!

TOT Te lopsz!!!

ROB Dehogy lopok, káromkodok! Na és?! Te meg

olvasol!!!”

Menet közben bekapcsolódik még egy szereplő, Kati, a házirobot, aki sajnálatos körülmények között elhalálozik, mert nem lehet megsütni, ja, meg még egy, aki valójában kezdetektől fogva ott volt, ez pedig a szerző. Azt szokták mondani, hogy a dráma az a műnem, ahol nincs narráció; hát itt van. Mégpedig kommentáló, reflektáló, narráló (ójeah) szerzői instrukció formájában, ami nem mellesleg ad egy igen különös ritmust a drámának, és elég sanszosnak tartom, hogy a színpadi megvalósításnak is egy megkerülhetetlen eleme ez.

Tehát jelen van egyfajta szerzői én, ráadásul meglehetősen vicces, játékos formában. A szövegei a többi perszonázséval kiegészülve pedig létrehoznak egy nagyon furcsa (sokszor drogos trippre emlékeztető) gondolati, nyelvi víziót, aminek az érdekessége, hogy nem záródik be, hanem elkezd játékba, interakcióba lépni egy csomó mindennel. Színházi- és drámai konvencióktól kezdve, a nyelvfilózófián át, a popkulturális jelenségektől kezdve a cyberpunkig (nem) bezáróan még egy rakat dologgal.

A dráma külön érdekessége még, hogy teli van számtalan tévesztéssel és elütéssel (rögtön a legszembetűnőbb, hogy a címben Top, a szöveg többi részében pedig Tot szerepel). Ebből a szempontból abszolút campnek tekinthethető a szöveg. Az esetlegességnek, töredezettségnek, az elrontottságnak ilyen erős hangsúlyozása nyílt támadás az Egész, a tökéletesség, a megismerhető, felépíthető, és megérthető valóság ellen.

Akit érdekel, innen letöltheti a drámát.

Fröccsöt és cirkuszt a népnek!

Újra itt a kánikula, az előrejelzések, az időjósok és a látnokok szerint is durvább lesz, mint a tavalyi. Mit tesz ilyenkor a jó magyar ember, aki nem akar a saját levében megfőni és elpárologni a forró flaszteren? Természetesen folyadékot pótol. A hasznosat a kellemessel meg úgy lehet összekötni, hogy kellemes alkoholos löttyökkel teszi ezt, és máris megvan az alaphangulat egy esti tincitáncihoz. A trendik és gazdagok koktélokkal, aki nem szereti a mixeket és a pénztárcáját is próbálja menteni az söröcskével, aki pedig teljesen le van égve az fröccsöt kér a kocsmapultnál.Legalább is ez a sztereotípia, ami lassan a „long drinkek” körül kialakul. De pont ez az, amin változtatni szeretne a Nemzeti Bormarketing Program. A fröccsöt, mint a nyár leghűsítőbb italát, megpróbálja a neki megillető rangra visszatornázni, és milyen jól teszik, hiszen fröccsöt inni jó.
A fröccs minden ízében magyar ital. A bor kultúránk és turisztikai vonzerőnk egyik alapköve, a hozzáöntött szikvizet (=szódát, ami ráadásul felettébb egészséges) az 1820-as években találta fel Jedlik Ányos. Fröccsöt inni pedig legszakértőbben Krúdy Gyula tudott. Szóval az ital egy mérföldkő, sajnos ma mégis legtöbben úgy kezelik, mint holmi „munkás kísérő italt”, ráadásul kialakult a fröccsbor elnevezés is, ami egy abszolút hülyeség. Van rossz bor, és jó bor. Rossz borból még lehet közepes fröccs, viszont a jó bor magában finom és egészséges, szódával keverve még hűsítő is. A fröccsöt nagyon sokféleképpen lehet inni, van kis-, nagy-, házmester, maflás, krúdyfröccs, hogy csak párat említsek. De mindez, sok egyéb hasznos infóval együtt megtalálható a kampány alapjául szolgáló siteon.
Az oldal maga egyébként nem egy nagy durranás, a különböző menüpontokhoz illesztett állatok teljesen értelmetlenül vannak kiválasztva és az elhelyezésük (a csigán és katicán kívül) hagy némi kívánni valót maga után. Az egész fura, valahogy nem áll össze a dolog. Sokban hasonlít minden idők legidegesítőbb hangjaival ellátott meseoldalára, plusz az a szörnyű logó. Az viszont dicséretes, hogy máshogyan is próbálják propagálni ezt a szenzációs ital. Én egy reggeli kávézásom során találkoztam az itt látható képekkel, ezek freecardok formájában próbálják elfoglalni a két legfontosabb ingyenes heti programajánló helyét a különböző vendéglátóhelyeken. Gyöngyöző férfifejek, glóriával keretezett szőlőszem (ami az egyik leggyengébb darabja a sorozatnak), földöntúlian buborékozó italok. Az egész vagányságát erősíti még a hozzáadott, kamuzöld jelmondatok. Nagyon vicces és trendi az egész (persze leszámítva a katicabogarat és a műfüvet).

De miért jó az, ha egy terméket márka nélkül csak magáért népszerűsítünk? Mire megy ki a játék valójában? Igazából pont ekkor vált szimpatikussá ez az egész dolog számomra, amikor feltettem magamnak ezt a két kérdést. A Nemzeti Bormarketing Program célja (remélem) egyedül az, hogy a magyar borkultúrát szerte a világon és itthon is terjessze. Ennek a fröccsös kampánynak pedig egyszerűen csak az lényege, hogy emberek rájöjjenek végre, hogy a fröccs az nem csak a prolik itala, hanem egy iszonyatosan finom hűsítő ital, aminek ráadásul mindkét összetevője egészséges (igaz a bor csak kis mennyiségben). Persze ezek a kártyák csak cseppek a tengerben, hiszen az egész egy Guiness-rekordkísérlettel egybekötött fröccsünnepbe torkollik 20-án, Budapest a Városháza téren.
A MOCSOK felhívása: Menjen el minden sör-bor-koktél kedvelő és igyon együtt és próbáljunk ki olyan fröccsfajtát (ha rossz hangulatban leszek akkor ráugrok egy góréfröccsre, ha nem akkor meg jöhet a Puskásfröccs), amit még sose, akik meg még nem vették eddig rá magukat, azok kezdhetik a világ legnagyobb kisfröccsével.

(a többi képet itt megnézhetitek)

Poszt poszt (második rész)

4. nap: Hamlet; Kasimir és Karoline

(Valójában ez volt a harmadik nap, és amit én harmadiknak írtam az előző részben az a negyedik, de végülis ez nem oszt nem szoroz, tehát most már így hagyom. Meg hát igen, eléggé összecsúsznak a Poszton a napok.)

Nem tudom, hogy mennyire etikus írnom a zalaegerszegiek Hamletjéről, de mivel ezek a rövid írások inkább szubjektív beszámolók, mint kritikák, így inkább leírom azt, amit. Elérkeztem ugyanis a színházi szocializációmnak arra a fokára, hogy ha nem tetszik egy előadás, akkor nem várom meg a szünetet, hanem fogom magam és kimegyek. Mert Magyarországon ez nem evidens. Pedig mindenkinek ez lenne a legjobb. Na jó, erről esetleg bővebben majd máskor. Ami Bagó Bertalan Hamlet rendezését illeti, arról annyit, hogy ültem már végig sokkal rosszabb előadásokat is, itt viszont az első félóra minden ízében olyan konvencionális volt, hogy úgy éreztem, ha megeszek a színháztéren egy fagyit, az is sokkal formabontóbb cselekedet lenne. Így is tettem.

A nap pozitív meglepetése, és egyszersmind döbbenet okozója a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Kasimir és Karoline című előadása volt, Forgách Péter rendezésben. A nyíregyháziakat eddig csak Bodó rendezésekben láttam, akkor nagyon szimpatikusnak tűntek, de ez az előadás végképp meggyőzött arról, hogy egy nagyon rendben lévő társulatról van szó. A közönséggel szemben egy rozsdavörösre festett lépcsőzetes emelvény áll, a nézők érkezésekor ott foglalnak helyet a jelmezek alapján a legkülönfélébb korosztályba és társadalmi rangba sorolható színpadi alakok. Ők a vurstli közönsége, ők a nép. Ödön von Horváth szövegében és annak bizonyos mértékű kortársításával készült előadásban is található egy szerelmi négyszög, de egyikben sem ez az igazán fontos, hanem a kor- és társadalom rajz, amit ez az előadás megrendítő módon föl is vázol. A hullámvasút csodaként való kollektív figyelésétől a világválság miatti szakításon keresztül az egyre fokozódó és helyenként megmagyarázhatatlan groteszk, sőt abszurd epizódokon át eljutunk a kollektív kurvaanyázásig, ahol egy ország képtelen az ordítozáson kívül másképp kommunikálni.

Az előadás külön erőssége, hogy a majd harminc szereplő mindegyike (akiknek a legtöbbje szinte végig a színen volt) a bizonyos mértékű eltúlzottsággal együtt is nagyon pontosan, erős jelenléttel játszott, ami rendezés egy-egy üresjáratán is átlendítette a nézői figyelmet.

5. nap: Bérháztörténetek 0.1

Az ezen a napon játszott három előadásból mindegyikre nagyon kíváncsi lettem volna, ennek ellenére csak a Bérháztörténetekre jutottam be, de arra legalább kétszer is. Az előadást a Bodó Viktor által nagyjából egy éve életre hívott Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedés Kutató Intézet – Labor készítette, a társulatvezető rendezésével. Az előadásra abszolút passzol a társulat nevéből is következő kísérleti jelleg, ami egyaránt vonatkozik mind a színházra, mind a viselkedésre, bár ha jobban belegondolunk, akkor ez minden, szakmáját komolyan vevő színházra, társulatra igaz kellene, hogy legyen. És hogy ha még jobban belegondolok, akkor a Szputnyik se talált még meg egyelőre olyat, ami már jó ideje ne létezne. Ennek ellenére, amit laboratóriumi munkájuk során fölmutatnak, az korántsem kevés, sőt.

Az előadás a posztdramatikus színházra jellemző fragmentumokból építkezik, tehát nincs egy nagy ívű dráma, nagy jellemekkel, hanem csak töredékek. Töredékek egy tipikus pesti bérház életéből. Jellemzők még a többnyire hatásosan kivitelezett filmszerű vágások, az erős teatralitás és a reprezentáció gyakori megmutatása, illetve az erre való reflexió. Továbbá a nagyszerű humor.

Csákányi Eszter, Gyabronka József, Lukáts Andor játéka pedig zseniális.

6. nap: Szörprájzparti

Erre a napra csak egy OFF-program jutott, de az olyan, hogy bőven megállná a helyét bármelyik versenyelőadás mellett. A meghívás egy partira szólt, gyülekező a Bóbita bábszínháznál, majd onnan el egy titkos lakásba. A titkosságból nem csináltak nagy truvájt, az előadásból annál inkább. Egy nappali teli emberekkel, kellemes zene szól, málna szörpöt osztogatnak. Alig veszem észre, hogy elhallgat a zene, egy férfi és egy nő beszédbe elegyedik köztünk. Tipikus párkapcsolati évődés. A férfi el a másik nőjéhez, közben telefonál az előzővel. Mindezt egy térben, köztünk. A férfi kiakad, öngyilkossággal fenyegetőzik, ezzel kiakasztja a másik két nőt is. De lehet, hogy csak játszik. Aztán kellemesen kvaterkázik egyet a halállal. A férfi barátai partit szerveznek neki, mi vagyunk a vendégek, számon is kérik, hogy milyen ajándékot hoztunk, mivel készültünk. Végül megérkezik a harmadik nőjével, aztán szívrohamot kap. De lehet, hogy most is csak játszott.

Ilyen játékokból áll Kárpáti Péter darabja, amit a játszókkal közösen rendezett. Semmi tragikus, pusztán mélységesen emberi, és (így) őszinte. Nagy Zsolt meg korosztálya legjobb férfi színésze.

7. nap: Fédra fitness

Tasnádi István xedik Phaidra varriációja, amit aztán meg is rendezett, egy fitnessteremben. Theszeusz kómában fekszik egy gyúrópadon, a Kar két kondizó picsa, a Pap egy személyi edző, Minitaurosz virtuális játékban harcol, Szaurosz gyúr és baszik. Marad még Hippolütosz, aki egy töketlen kis pöcs, uralkodásra teljesen alkalmatlan, meg Fédra, aki le akar feküdni a legalább 30 évvel fiatalabb mostohafiával. Szép kis világ. Ennyit a mitoszokról, meg a nagy héroszokról. A szöveg kiváló, a játék nem különben. Csákányi Eszter alakítása pedig díjat érdemelt volna.

8. nap: A Posztoló az orkán miatt az albiban ragad, de helyette szerkeszti a tumblr-t.

9. nap: Lír; A hét asszonya

Végre látok Zsótért meg Shakespeare-t, ha már a Velencei kalmárra nem jutottam be. A nézőtér egy különböző méretű várfalakkal teli parkos területen van felállítva, közvetlen előttünk pedig két nagy gödör, mely körül fiatal színészek állnak. Zsótér bevezeti az előadást, üvöltözik egy sort, mert az egyetlen szabadon maradt széket nem hajlandó senki sem elfoglalni, végül elkezdődik a játék, majd másfél óra múlva véget ér. Nincsenek dramaturgiai csúcspontok, minden jelenet erős, a színészek precízek, szikárak, akrobatikusak, érthetően és értelmezve beszélnek, és végül elássák magukat. Ja, és Lír nő.

Miért nem másfélórás minden Lear király rendezés?

A hét asszonya szövegét Parti Nagy Lajos kifejezetten Csákányi Eszterre írta. Még valami ezenkívül?

Poszt poszt (első rész)

Már két napja vége a Posztnak, na jó, három, mert szombaton már csak a díjkiosztó volt (amin sikeresen elbuktam egy fogadást, mert egy sört arra tettem, hogy a legjobb női és férfi főszereplő díját Csákányi Eszter és Gyabronka József kapja meg – nagy szívfájdalmamra csak az utóbbi tipp jött be). Első összegzésként kijelenthető, hogyha jövőre, a jubileumi 10. Poszton is ilyen színvonalas lesz a válogatás – ide értve a verseny- és Off-programokat is – , akkor az méltó eseménye lehet az EKF-nek (arról meg csak álmodni merek, hogy esetleg nemzetközivé bővítik valamilyen formában a fesztivált).

A nettó kilenc napból nyolcon néztem előadást, összesen tizenkettőt. Hogy ez sok-e vagy kevés, azt nem tudom, ennyi érdekelt, illetve ennyire fértem be, esetenként kisebbfajta tömegverekedésekből győztesen kikerülve.

És akkor álljon itt néhány gondolat az előadásokról, kronologikus sorrendben végig haladva rajtuk.

1. nap: A képzelt beteg

Érdekes prológussal indult az előadás, ugyanis az eső elmosta a megnyitó ünnepséget, így a fesztiváligazgató Jordán Tamás és a kedves, prominens politikusok itt, a Kamaraszínházban, az előadás díszletei közt tarthatták meg beszédeiket. Az egyetlen tanulság ezekből az volt, hogy a két politikus bár 10 perceket beszélt művészetről és színházról, hogy az mennyire fontos a városnak és az országnak, a gyér taps után csak Jordán ült le megnézni az előadást, közösségünk vezetőit az már cseppet sem érdekelte. Pedig eléggé bánhatják, hogy nem maradtak benn.

Mohácsiék rájuk jellemző módon jelentős mértékben átírták a Moliére szöveget, de ez cseppet sem rontott a minőségen, egyes vélemények szerint erősebb drámai szöveg született, mint az eredeti. A nézőtér egymással szembeni két részre van osztva, köztük pedig számtalan, felül rácsos, így asztalként és ülő-fekvő alkalmatosságként is funkcionáló vízzel és halakkal teli akváriumokból áll az így meglehetősen ridegnek tűnő színpad. A legjelentősebb dramaturgiai változtatás, hogy a Halál külön szerepeltetésével előtérbe került az élet-halál, illetve az elmúlással való szembesülés problematikája, viszont ezt a kérdést is számtalanszor idézőjelbe teszi a Mohácsiékra jellemző zseniális nyelvi humor és irónia. A rendezés nagyszerű ötlete, hogy a Halál, első megjelenésekor a színpadon hagy három zenészt, akik végig egy nagyon furcsa lüktetést és ritmust adnak az előadásnak.

A színészek végig egyenletesen nagy jelenléttel, pontosan játszottak. Úgy látszik kellett egy Mohácsi János, hogy kiderüljön, a Pécsi Nemzetiben is vannak jó színészek.

2. nap: Istenítélet; BL

Nagy dilemma elé állított a második nap, mert két olyan előadás is volt, amit feltétlen látni akartam, de részben egy időben játszották őket, így muszáj volt egy kompromisszumos megoldást találnom. Eszerint elkezdtem nézni a Pécsi Nemzeti másik beválogatott Mohácsi rendezést, az Arthur Miller Salemi boszorkányok című drámája alapján készült Istenítéletet, amit végül a legjobb előadásnak választottak. Gondolom nem az első felvonás alapján, mert az talán a leggyengébb Mohácsi másfélóra volt amit eddig láttam. A díszlet rideg és funkcionális: kezdetben egy óriási lépcső, ami fölemelkedve egy ház belső terévé válik. Az ének szövegét egyáltalán, a prózai szöveget sokszor csak elvétve hallottam, az előző napi Képzelt beteg színészei teljesen középszerűen, vagy inkább gyengén játszottak, egyedül a Parris tiszteletest alakító Kocsis Pál játéka keltette föl valamelyest az érdeklődésem. A zsűrizés alapján a második felvonásban gondolom legalább 300 százalékkal följavult a játék, de én ezt már nem vártam meg, hanem rohamléptekben átcaplattam az Ifjúsági Házba Ladányi Andrea és Borlai Gergő előadására, a BL-re.

A kortárs magyar mozgásszínház egyik legmeghatározóbb alakjának,Ladányi Andreának, és Magyarországon, illetve külföldön az egyik legismertebb fiatal dobosának számító Borlai Gergőnek lélegzetállító közös performanssza a BL. Lényegében semmi különösről nincs szó. Van két különböző művészeti ágban alkotó hihetetlenül tehetséges művész, akik elhatározzák, hogy létrehoznak egy közös előadást arról, hogy miként tudnak ők együtt dolgozni. Ladányi táncol, Borlai dobol. Semmi több. És mégis, teljesen bámulatos, hogy egy aprócska térben milyen ritmikai világokat képes teremteni ez a két ember. Egyikük a testével, másikuk a hangszerével. Egyszer a dob kíséri a táncot, máskor pedig a mozgás illusztrálja a zenét. És van amikor a két kifejézési mód szétválaszthatatlanul egymásba fonódik, és ilyenkor még a mellettem ülő, a fülét a hangos dobzenétől befogó öreg néninek is tátva marad a szája.

3. nap: Jógyerekek képeskönyve; Leonce és Léna

Szinte minden egy izgalmas előadásra utalt szombaton késő délután a Nagyszínházban. Örkény Színház, Asher rendezés, Parti Nagy fordítás, The Tiger Lilies zene, rémvarieté felnőtteknek műfajmegjelölés. Ennek ellenére ami megmaradt bennem, az csak a látványvilág (díszlet: Izsák Lili, jelmez és maszk: Nagy Fruzsina). Pedig minden a helyén volt. Hibátlan rendezés, végig követhető dramaturgia, pontos színészi játék. Ahhoz hogy a korrektből egy kimagasló előadás születhessen, valószínűleg egy kis szélsőségesség kellett volna. A látvány nagyon hajazott Wilsonra, talán a játékstílus is követhette volna a rá jellemző radikális elemeltséget.

Hasonló várakozásokkal érkeztem a Balázs Zoltán rendezte Leonce és Lénára. Kétoldali nézőtér, közte tatamiszőnyeg, a két végén kiálló bambuszrudak. Az összes játszó a színen, mindenki ugyanolyan fekete tréningruhában. A rendező köszönti a nézőket, elmondja hogy minden jelenetre négy változat készült (tehát gyakorlatilag mindenki játszik minden szerepet), mi nézők dönthetünk, hogy valamit többször megnéznénk-e, vagy inkább menjünk tovább. A Maladype hagyományos kategóriák alapján prózai színháznak tekinthető, de a Balázs Zoltánnal való közös munkák alatt a fizikai színház sok elemét elsajátították, és nagyszerűen használják is azokat. A saját testükkel és a bambusz rudak segítségével hozzák létre az adott jelenet terét, és így sokszor nagyon furcsa, groteszk, vagy éppen bűbájos keretek közt szólaltatják meg és működtetik Büchner szövegét. Olyan mintha csak tréningeznének, de az ebből fakadó könnyedség óriási koncentrációval párosul, és bár új értelmezések nem igazán születtek a szöveg kapcsán (ami egyébként nem is volt céljuk a rendező szerint), de a megvalósítás hogyanja mindenféleképpen elsőrangú.

What The Holy Video? #4

Újra jelentkezik közkedvelt rovatunk, amiben totál fura videókat csipegetünk a web 2.0 hatalmas mozgóképtengeréből. A mostani válogatásunkban az egyik videónkat a fagyott mamut belsejéből szereztük, a másik pedig egy nagyon ötletes alternatív promó, amit egy kedves ismerősünk a HellóÖcsém blog szerzője készített. Na nézzük mit rejtegetünk a zsákunkban?

Japán Pop Art

Az inside a frozen mammoth-on bogarászva találtam erre a videóra. Ez egy 1965-ös japán animációs film. Főszerepben: Brigid Bardot, Alain Delon, Elizabeth Taylor, Richard Burton, The Beatles, Marilin Monroe. Nagyon néztem is a főcím kiírásakor, fogalmam se volt, hogy mi történik, aztán elkezdődött egy rendkívűl egyedi pszichedelikus hajsza film. Teli Pop Art elemekkel (egyébként a művész egy másik filmjében Roy Lichtenstein-like képeket használ) közben valami teljesen idióta dolog van, amit igazából én eddig csak a keleti filmes élményeim során éltem. Az egész olyan csúnya, mégis van benne valami kellemesen felvidító őrültség. Örök pillanat, amikor a manga The Beatles könnyezve énekel japánul a Union Jack előtt.
Íme a japán Andy Warhol, Tadanori Yokoo és a Kachi Kachi Yama!



Helló Öcsém!

Egyik kedves ismerősünk (aki a minap egy "Valahányszor egy kisgyermek azt mondja nem hiszek a tündérekben! egy kistündér valahol holtan esik össze. - Én, Pán Péter" feliratú papírcetlit adott át, "Dögöljön meg Pán Péter" felkiáltással) vezet egy igen fasza blogot HellóÖcsém név alatt, és ehhez készített egy nagyon humoros, sztároló reklámot. Terjesszük az igét. A 2009-es internet egyik legjobb figurái, egy csocsó féle szöveggel kiegészítve. Total Coolness! Hát még a blog, ami állítólag pixeles, de én sajnos ezt nem láthatom.

Ijesztő Vihar-sziget előzetes

Dennis Lehane adaptációinak jó sora van, ráadásul íróként is jó helyeken kap lehetőséget. A Clint Eastwood-féle Mystic River egy többször nézhető összetett krimi, nagyon szépen kidolgozott jellemek, karakterekkel. A legutóbbi adaptáció, Ben Affleck rendezői debütálása, magyar keresztségben Hideg nyomon néven futó Gone Baby Gone (harmadik Kenzie-Gennaro regény), egy kellemes meglepetés volt, abszolút okozott agymunkát a megtekintés utáni héten.

A következő regényének megfilmesítése is szép remények elé néz, hiszen Martin Scorsese ül a rendezői székben (remélem visszanyúl a régi énéhez) és Leonardo Dicapriot dirigálja, aki mostanában eleget bizonyított ahhoz, hogy döntőtényező legyen egy film megnézésekor. Ez egy kellemesen beteg történet, ami a Vihar-szigeten, ahol egy elmegyógyintézet áll, amolyan Alcatraz módra. Sejtelmes, halotteltűnős krimi sztori, és úgy látszik ezzel Scorsese mester megrendezi az első horrorfilmjét, viszont a glamourt és neo-noir stílust nem tudta, hátrahagyni. Íme az előzetes:

A könyv egyébként kapható magyarul, és egy nagyon precízen megírt izgalmas történet, érdemes elolvasni.

Nincs végzet

Az volt a nagy talány szerte a világon, hogy vajon mit tud kezdeni a hírhedt McG a Terminátor mitológiával. Teljesen értelmetlen volt még feltenni is ezt a kérdést, nemhogy elgondolkozni rajta és jóslatokba bocsátkozni, titkos remények mögé (mint pl. Christian Bale személye) bújni. Egyrészt mivel a legutóbbi rész gyakorlatilag úgy tüntette el a Terminátor saga várázsát, mint a rómaiak Karthágót. Másrészt meg remélhetőleg mindenki tisztában volt vele, hogy egy olyan embertől nem várhatunk egy tisztességes rebootot, aki képes volt kettő (!) darab Charlie angyalait rendezni, ráadásul hivatalosan három betűből áll a neve.

A történet rendkívül egyszerű. Ellenállás vs. Terminátorok. Meg van a titkos jel, amivel le lehet állítani a robotokat, úgyhogy mindenki készül a nagy bevetésre, a Skynet bázis ellen San Fransiscoban. Élükön John Connor (Christian Bale) egészen addig, amíg meg nem tudja, hogy emberek vannak a bázison fogva tartva, köztük az egyik az apja, Kyle Reese (Anton Yelchin). Itt jön ugye megint az a csúnya tér-idő koontinuum, ha megölik Kyle Reese, nem lesz Connor. Jön a szembeszállás a főnökséggel, magánakció, foglyok kiszabadítása és a Skynet bázis lerombolása. Ezzel még semmi baj nem is lenne, ha aláraktak volna egy épkézláb forgatókönyvet, rendes karaktereket, meg nekik valami normális motivációt. Három emberre, plusz ugye a robotokra épít az egész story, gyakorlatilag a többi szereplő teljesen felesleges és ráadásul indokolatlanul sokat szerepelnek. Egyik női karakterről sem tudták el dönteni, hogy mi a szerepük, volt egypár mondatuk, az érzelmi szálat se vitték túlzásba (szerencsére), volt egy-egy csók, ezenkívül gyakorlatilag teljesen üresek voltak, de akkor meg minek kerültek be filmbe?! A befejezés meg külön aranymálnát érdemelne, erre születni kell, hogy valami ennyire nyálasat alkosson az ember.
Sokáig lehetne sorolni a forgatókönyv hibáit, egyértelműen ez a gyenge pontja a filmnek, de ugye ez egy nyári blockbuster, szóval „agyat ki” üzemmódban tanácsos nézni, csak a látványra koncentrálva. Megpróbálkozhatunk vele, de így se lesz sokkal izgalmasabb a film. Úgy látszik ehhez is kevés volt Mc „Full Throttle” G. Ha jószívű vagyok, akkor max. 3-ason pörög végig a film. Az adrenalinszintem nemhogy nem nőtt egyik akciójelenet alatt sem, inkább szépen lassan csökkent. Az effektek meg a látványvilág is csak próbált megfelelni a 2009-es mércének. Komolyan gondolták, hogy Marcus félig lerobbantott arca faszán néz ki?

Nem is nagyon szeretnék több szót pazarolni. Akármennyire is csalogató a Terminátor hívószó, meg esetleg Bale neve, ne menjetek el megnézni a filmet. Utólag én is örülnék, ha megvártam volna, míg valaki megveszi dvd-n és kölcsönkérem, vagy neadjisten kijön egy jobb dvdrip. Buta, unalmas, ráadásul ronda (és akkor még a fölösleges kamermozgásokról nem is szóltam) akció film a Terminátor: Megváltás, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy egy nagyon gyenge popcorn mozit vagy egy költséges b-filmet láttam.

Terminator: Megváltás (Terminator Salvation) 2009, USA/GER/UK/ITA, 115 p, Rendező: McG, Szereplők: Christian Bale, Sam Worthington, Anton Yelchin

Az erkölcstelen Budapest – avagy egy város, melynek 6 százaléka kurva

Az alcímben szereplő megállapítás Tábori Kornél hírlapíró és Székely Vladimir rendőrfogalmazó tollából származik, 1908-ból. Hogy a helyzet valóban ennyire súlyos volt-e anno, az nem állapítható meg egyértelműen Az erkölcstelen Budapest című, (számomra) bizonytalan műfajú kötet ‛92-es reprint kiadásának végig olvasása után. Az biztos, hogy amíg ismerőseimnek csak szemelvényeket olvastam föl a műből, nagyjából mindenki a hasát fogva röhögött, de miután egyedül merültem el benne, már kicsit árnyaltabbá vált a kép, sőt, néhol a permanens elképedés uralkodott el rajtam. Szóval, nem tudom mi az igazság az ügyben, mindenesetre a két jeles szerzőnk így kezdi:

 

„ Abban az érdekes, bűnös, izgató, és szomorú forgatagba, ami az erkölcstelen Budapest világában zajlik, csak egy fénysugarat akarunk vetni ezzel a könyvvel, egy reflektor fénysugarát, amely gyorsan siklik el az eseményekkel nyüzsgő élet fölött, de minden részletet éles, pontos megvilágításban mutat. Egy nagyváros problémái közt egyike a legbonyolultabbaknak és legérdekesebbeknek a nemi kérdés; duplán érdekes és nehéz azonban Budapesten, ahol olyan nagy az érzéki éhség, az örömök mohó hajszolása, és ahol olyan olcsó a női test, a fehér emberhús”.  

A „minden részlet” többek közt olyan fejezet címekben manifesztálódik, mint a milyen a pesti éjszaka?, az utcai lányok, rosszhírű házak, a titkos prostitúció, talmi színésznők, a bűn piaca, megrontott gyermekek,  leánykereskedők, a műférj, a selyemfiú, stb.

 

Az rögtön megállapítható, hogy a szerzőknek van egy egyértelmű erkölcsi mércéjük, amely áthatja az egész művet, és ami alapján ítéletet mondanak az egyes jelenségek fölött. Ez teljesen természetes, nincs is vele semmi probléma. Azzal viszont annál inkább, hogy én, mint egy 100 évvel későbbi olvasó már igencsak nehezen tudom megítélni, hogy az ő hozzáállásuk az adott korban hol helyezkedik el, mennyire számít uralkodó nézetnek, tehát hogy az átlaghoz képest mennyire prűdek, vagy éppen szabad felfogásúak. Ezt a bizonytalanságot a - föntebb már említett - zavaros műfajiság tovább erősíti. Ugyanis szétbogozhatatlanul keveredik egymással szociográfia, kriminológiai a bulváros jellegű, anekdotikus publicisztikával.

 

Találkozhatunk Krúdyt idéző leírásokkal az éjszakai múlató helyek (bűn barlangok) „nagyvárosi lápvirágjainak” különböző kasztjairól, ahol többek közt megismerkedhetünk Mágnás Dórával, Édi-Dédivel, vagy éppen Dundikával (van ami nem változik). Ezeken a helyeken bizony néhány társaság a szeparékba vonul, ahol lekerülnek a ruhák, „vagy akár nem is kerülnek le”, és hát semmiféle rendőrkapitányi rendelet nem tudja megakadályozni, hogy ne történjen itt meg, aminek meg kell (ójajj).

De a könyv pontos statisztikai adatokat közöl a kéjnők rendjének alacsonyabb kasztbeli bejegyzett tagjairól. Ezek szerint Budapesten 1907-ben, 1285 perdita működött hivatalosan, akik közül 271 a „bordélyházakban tanyázott”, a többiek pedig magánvállalkozóként űzték a legősibb mesterséget. Ők egészségügyi papírral rendelkeztek, és hetente kétszer vizsgálta őket a hatóság. Igen ám, de a a szerzők szerint a hivataloson kívül még legalább húszszor ennyien keresték bájaik árusításával a kenyerüket a városban. Ha ez valóban igaz, akkor azt a megdöbbentő adatot kapjuk, 1903-as népességi adatokkal számolva (725 000 lakos), hogy Budapest lakosságának egyharmada kurva volt. Értve ez alatt azt, hogy pénzt, vagy valamilyen juttatást kért a szolgáltatásaiért. Én bárkinek készséggel elhiszek bármit, pláne a bűnös városról, de azért valljuk be, hogy ez az adat kissé meredek. Csak úgy mint az a tudományos alapossággal tett megállapítás, mely szerint a „fiatalság nyolcvan percentje nemi bajban szenved”.

Ha némi valóságalapja tán lehet is, azért az is túlzásnak tűnik, hogy szinte kizárólag Magyarországról látták el 14-16 éves lányokkal Európa bordélyházait és perverzeit, meg hogy 5 év alatt 4000 elrabolt magyar lányt vittek át Szerbiába.

 

Amikbe viszont garantáltan nem lehet belekötni, azok a bűbájos újsághirdetések, melyek közül szép számmal idéz a könyv. Íme néhány:

- „szép szőke úriasszony saját lakásán masszíroz, úriembereket és hölgyeket. Nyár utca 8. I.6.”

- „fiatal csinos leányokat hangversenykörútra szerződtetnék. Hang nem fontos, csak szép külső. Arcképes levél a kiadóhivatalba kéretik.”

- „ öcsém nőül venne bármely korú leányt vagy nőt, lehet púpos is vagy elcsábított, ha legalább 20 000 koronája van. Esetleg biztos állásért. »Jófiú« jeligére a kiadóba váratik levél.”

- „ abnormálisan csúnya úrileány levelezne abnormálisan buta emberrel, aki butasága mellett ideális és komoly legyen. Leveleket a kiadóhivatalba kérek »Együtt ábrándozunk« jelige alatt:”

- „leányok! Minden bajtól megszabadít ötödik hónapban is Máli néni. Írjatok »Segítség« jeligével főposta restante.”

- „erős 25 éves fiatal ember, aki ötig is tud számolni egy éjszaka, gazdag barátnőt keres. A kor mellékes. »Lord Beton« a kiadóba.”

- „ Vagyonos úriasszonyok! Ki mentene meg nagyobb összeggel szép, fiatal tisztviselőt? Annak odaadom ifjúságom, és hálás, diszkrét rabszolgája leszek. Kor nem számít.”

- „Magas, barna, szép, 18 éves, tisztességes, múlt nélküli lány idősebb úrnak állandó pártfogását óhajtja. »Meggondoltam« jelige tőzsdébe, Rákóczi út. 50.

- „Csak nős, előkelő, gazdag úriember állandó, támogató barátságát keresi nagyon szép hölgy. Levelet a főpostára »csak nős legyen« jeligével jelezni kérem.”

Végül a prostitúció okait elemezve arra jut Tábori és Székely, hogy a legtöbb leányt a szerelemvágy vitte a prostitúcióba, mert ugye „kivirul a rózsa, és nincs, aki rendje és módja szerint leakassza”. Erre csak annyit tudok mondani, hogy remélem, ma, 2009-ben több gondos kertészlegény van Budapesten, mint egy százada, és nem hagyják, hogy elkeseredésükben az erkölcstelenség vad fertőjébe álljanak leányaink.

 

Tábori; Székely: Az erkölcstelen Budapest, Bp., Fekete sas Kiadó – Orpheusz Kiadó, 1992. szerk. Fazakas István. ISBN 963 85026 1 4

A korszak és a téma iránt érdeklődöknek bibliográfia itt.

Most tényleg az én anyámat?! #1

(legújabb, közéleti rovatunk első darabját olvashatjátok. sok szeretettel mindenkinek:)

Égesd el magad, vagy dugjál a szavazáson!

Arról csak sejtéseim vannak, hogy az EU más országaiban milyen apropóból tartanak szavazást vasárnap, de hogy Magyarországon miről fognak dönteni az emberek, arról gőzöm sincs. Tévét nem nézek, postaládámból a lakótársaim jóvoltából a saját leveleimen kívül semmit nem kapok meg (néha még azt sem), neten csak csajokat nézek, így egyedül az utcáról, főként az óriásplakátokról értesültem arról, hogy bizony itt is lesznek valamilyen választások, ahol is a drága jó pártjaink szeretnék, hogy rájuk szavazzunk. A FIDESZ plakátjairól azt ugyan nem tudtam meg, hogy miért is szeretnék a voksomat, tehát hogy mit nyújtanának cserébe, de az mindenestre nyilvánvalóvá vált, hogy imádnak szavazni, olyan l’art pur l’art alapon, felszólító módban erre is bíztatnak mindenkit. Mondjuk azt nem tudtam eldönteni, hogy az ég-e el, aki szavaz, vagy az, aki nem.
Nyilván, minden választási plakát valamilyen párt által képviselt mondanivaló reklámozása miatt jön létre, a Jobbik két szlogene ezt 50 %-ban teljesíti is. Amelyikben nem, az legalább informatív, közlik, hogy ők az új erő. Arra azért kíváncsi vagyok, hogy ki az a választó, aki azért szavaz rájuk, mert ők most a legerősebbek. Ez kicsit a bikák párzási időszakára emlékeztet. Végülis tavasz van, párosodjunk emberek! Ja, de hogy nekem csak magyar lánnyal lehet, mert Magyarország a magyaroké? Üsse kő, van itt elég jó csaj.
Viszont úgy látszik, nem szeret dugni az MSZP, mert ők inkább söröznek. Na jó, csak a fiatalok. Az idősebbek inkább félnek, hogy seggbe bassza őket a Jobbik. Mindig is tudtam, hogy nagy kujonok ülnek az SZDSZ-eseknél, most is nagyon mocoroghat arra felé a cerka, mert mindenáron ők szeretnének lenni a harmadik legnagyobb kan a kies magyar pusztában (Ki lesz a harmadik erő?).
A paletta legújabb színéről, az LMP-ről is csak annyit tudunk meg nagyjából, hogy ők az érzéki dolgokat kultiválják, hiszen ilyen szlogenjeik vannak: érzed, hogy - jobbat érdemel, - most megfizetsz, - jót akarsz, - nem szabad, - most te kívánsz.
Az MDF új kiegyezése előtt meg csak állok értetlenül. Na jó, értem, viszont azt még véletlenül sem, hogy miként lehet az, hogy sem náluk, sem az összes többi pártnál még véletlenül sem derül ki a plakátok alapján, hogy itt kérem szépen Európai Parlamenti választások lesznek, ahol európai (nem magyarországi!) ügyekben kéne MO érdekeit képviselni. Esetleg valamilyen koncepció alapján…

POSzT csemegéző 1.

A késő tavasz, koranyár magyar városa: Pécs. Hogy tényleg mediterrán hangulatú e abban nem vagyok teljesen biztos, de mindenesetre többnyire jó az idő, sok a zöld placc a belvárosban is, ahol mi mást lehetne csinálni, mint a haverokkal kiülni lazítani, nomeg egyik fesztivál éri a másikat, szóval ilyenkor tényleg fölpezsdül és a legvidámabb arcát mutatja a város. A pörgés egyik fő motorja az idén immár kilencedik alkalommal megrendezésre kerülő POSZT (Pécsi Országos Színházi Talkálkozó). Ez az ország legnagyobb színházi seregszemléje, egy hivatalos versenyprogrammal, amire a bejutás általában kissé embert és kreativitást próbáló feladat, de kárpótlásul ott van a többnyire ingyenes (vagy legalábbis ingyen megúszható) Off-program, amik közt bőven találhatóak a versenyelőadásokkal megegyező színvonalú színházi csemegék, ezen felül van még számtalán igencsak jónak ígérkező kiállítás és koncert is. Az alábbiakban a versenyprogramból csemegézek.

Az idei válogatónak, Janisch Attilának sikerült összehoznia egy teljesen korrekt programot (ugye a POSZT-on az a rendszer, hogy minden évben felkérnek egyetlen egy embert, akinek még véletlenül sem szabad színházi kritikusnak lenni, és neki kell végig néznie az évad során legalább 150 előadást a határon innen és túl, és az ő – nem feltétlen szakmai – választása adja az adott év felhozatalát; sok kritika éri ezt a szisztémát, főleg a kritikusok részéről, akik mellőzöttnek érzik így magukat, jajj a szegények:). A 18 előadásból amiket mégis bűn lenne kihagyni az a Szputnyiktól a Bérháztörténetek 0.1, mert kísérleti színház; A velencei kalmár, mert Zsótér; A csoda, mert az erdélyi színjátszás nagyátlagban mindig kenterbe veri a magyarországit; a Fédra fitness, mert Tasnádi dráma, és Csákányi Eszter korosztályának legjobb színésznője MO-n, meg mert egy fitnesszteremben játsszák; A képzelt beteg, mert behugyozol a röhögéstől, és szerintem a Mohácsiék egyik legrövidebb előadása; a Kalevala, mert eltáncolják, mert elmondják, mert Horváth Csaba és Mucsi Zoltán.

a csemegézőt folytatjuk